9. Fejezet

 

9. fejezet

 

 

Fordította: Lilith

 

 

Kane embere felém és Beth felé lopakodik, világos, hogy befejezte az Esernyős Ember utáni kutatását és készen áll beszélni. Ez olyanfajta beszélgetés, amit nem akarok Beth jelenlétében lefolytatni. – Ne menj el anélkül, hogy beszélnénk – mondom neki ellépve tőle, és félreterelem legújabb megfigyelőmet egy kiszögellés alá. Mostanra már annyira elegem van az esőből, és igazán, valóban le tudnék lőni valakit.

– Van valami? – kérdezem.

Keserűen megrázza a fejét és lehúzza a kapucniját, dús, sötét haja átázott, az arcán lévő sebhely rút. – Semmi – szólal meg –, de a szemétláda itt van. Érzem, hogy figyel minket.

Igaza van. Esernyős Ember figyel. Én is érzem őt. És igen, ő egy férfi. Minden alkalommal, amikor rágondolok, ő egy férfi. Hajlandó lennék lefogadni a jelvényembe. Egyelőre rátérek az előttem álló idegenre. Nem szeretem az idegeneket, még akkor sem, mikor Kane idegeneiről van szó. – Ki maga?

– Hívjon Jaynek – közli, ami úgy értendő, hogy nem ez az igazi neve.

– Kinek dolgozik?

– Tudja, kinek dolgozom – vág vissza azonnal.

– Maga számára kicsoda Kane?

– A főnököm.

Most már csupán próbál felbosszantani engem. – Maga számára kicsoda Kane? – erőltetem.

– Egy gazdag, befolyásos ember. Maga kicsoda Kane számára? Némelyek esetleg a gyengeségének hívnák. Én a fegyver ravaszának hívom magát.

Nem kérdezek rá, ezt hogy érti. Tudom. Kane mindent megtenne értem, még ölne is. Némelyek esetleg azt gondolhatnák, ez egy romantikus idea, de Kane Mendezről beszélünk. Ő tényleg gyilkolna értem, és nem érezne bűntudatot, mikor véghez viszi. Ezt tudom róla. Megértem őt, talán túl jól is.

Felhúzom magam ezen az emberen, aki készül levinni engem abba a veszélyes nyúlüregbe, ahol Kane is érdekelt, és azt akarom, hogy elmenjen. – Hitesse el velem, hogy eltűnt – mondom, máris elsétálva, számtalan lépést hagyva köztem és az igazságszolgáltatásbeliek szokásos tömege között, nekidőlve a kórokozóktól hemzsegő New York-i falnak egy bezárt étterem mellett. Én ilyen bátor vagyok. Ma este újra és újra bizonyítom ezt.

Előkapva a telefonom a zsebemből Kane jár a fejemben, de Murphyt tárcsázom. Kane-nel majd akkor foglalkozom, amikor visszaér az egyik olyan „ne kérdezz semmit” típusú üzleti útjáról, amely mindig felbosszant.

– Love ügynök – válaszol Murphy, éberen és készen állva a kora reggeli időpont ellenére, aminek már mostanság lennie kell.  – Hallom, átvette a fennhatóságot. Milyen alapon?

– Nem Roger Griffin volt az, aki felhívta önt, és ma este arra a tetthelyre kért engem. Egy helyszínre, amihez egy igazságszolgáltatásbeli sem kapcsolt más gyilkosságokat vagy sorozatgyilkost.

– Ha nem Griffin hívott fel, akkor ki volt?

– Figyelembe véve az üzeneteket, amiket nekem hagytak a bűntény helyszínén, azt mondanám, hogy valaki olyan, aki macska-egér játékot akar velem űzni.

– Úgy gondolja, hogy a gyilkos volt.

– Tudom, hogy ő volt. Ma este kétszer gyilkolt. Az egyes számú gyilkossághoz hívott. A kettes számú gyilkosságot egy olyan sikátorban rendezte meg, amely mellett el kellett haladnom hazafelé menet, majd megvárta, hogy rátaláljak az áldozatra.

– Hallottam. Ez két halott nő. A hívó hármat mondott. Ismert már a harmadik?

– Technikailag – kezdem, ahogy rám tör a felismerés – csak két gyilkosságunk van, habár a kezdeti helyszínen feleslegben volt a vér, amely nem tartozott az áldozathoz. Azt gyanítom, hogy annak a vérnek a tulajdonosa a harmadik áldozat.

– Ez azt jelentené, hogy a bűncselekmények nem alkotnak mintázatot. Két feltételezett mérgezés, amit úgy értelmezek, hogy nincs vérveszteség. A harmadik egy teljesen más típusú gyilkosság.

Fontolóra veszem ezt, de nem túl sokáig. – Ó, bassza meg! Úgy értem…

– Beszéljen nyíltan, Love ügynök.

– A vér esőt imitált. A második nőhöz nem volt szüksége vérre. Megvolt az eső.

– Értem. Érdekes. Ésszerű feltételezés, amelyről kétlem, hogy néhányan azonnal erre jutnának, de akkor ez azt jelenti, hogy két vagy három áldozatunk van?

– A gyilkos egy drámakirálynő. Nem hagyná ki a lehetőséget, hogy magára vállaljon egy gyilkosságot. Három. Három gyilkosságunk van, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog megrendezni többet.

– Egyetértek. Mire van szüksége tőlem?

– Beth Smitht is a helyszínre hívták. Ő…

– A halottkém, aki azokon az ügyeken dolgozott magával, amelyek kapcsolódnak drága barátainkhoz.

– Most így hívjuk őket? – teszem fel a kérdést, mert nagyon jól tudom, hogy a Társaságra gondol. Beth és én szó szerint épp csak most göngyölítettünk fel egy gyilkosságsorozatot, amik közvetlenül kötődtek a Társasághoz, ezzel rejtve el a létezésüket. A gyilkosságokat egy apámhoz közeli emberre terelték, de nem olyan közelire, hogy tönkre tegye a Társaság szponzorálta kampányát, hogy New York kormányzója lehessen.

– Egy lenyomozható vonalon igen, Love ügynök. Ők a mi drága barátaink. Így hívjuk őket. Négyszemközt nyíltan fogunk beszélni, lehetőleg a maga nyelvén.

– Ebben a pillanatban azon a nyelven beszélek a fejemben.

– És hallom magát – biztosít engem erről. – Beth helyzete kötődik a gyilkos játékához vagy drága barátainkhoz?

– Nem tudom, de úgy néz ki, mint az áldozatok. Ez az egész egy megrendezett fenyegetés ’drága barátainktól’, vagy csak egy gyilkos játszadozik velem? Bárhogy is legyen, aggódom miatta.

– Vegye úgy, hogy a probléma megoldódott.

– Hogyan? – erőltetem.

– Tudni fogja, amikor megtörténik. El fogom őt távolítani a hatóköréből.

– Hamarosan – erőltetem.

– Azonnal – biztosít efelől. – Van még valami, amit még most megtehetek, hogy segítsek?

– Tic Tac…

– A rendelkezésére áll.

– Azt mondtam neki, hogy vizsgálja meg azt a Griffin-hívást, melyet ön kapott.

– Miközben önnek kellett volna, de ő elmondta nekem. Van még valami, Love ügynök?

     – Ön pontosan miért is ilyen beleegyező? – kérdezem.

– Mert most az egyszer maga kommunikál. Működik ez. Működjön továbbra is. Még valamit?

Akkora nagyokos, és az egyedüli mód, hogy elbánj egy nagyokossal az, ha még nagyobb nagyokos vagy. – Kommunikálni fogok, ha bármire is szükségem van.

– Kitűnő döntés. Megyek lefeküdni. Tic Tac is ágyban van, Love ügynök. Hagyja aludni. Meg fogom neki mondani, hogy a maga ideje szerinti délután lépjen kapcsolatba magával. – Megszakítja a vonalat.

Tárcsázom Tic Tacot. Felveszi az első csörgésre. – Murphy szólt, hogy hívni fogsz.

Persze, hogy szólt. Tudta, hogy akkor is fel fogom hívni, mikor megmondta nekem, hogy ne telefonáljak. Lehet, hogy túl kiszámíthatóvá válok, ami a saját javamra válik. – Csak add ide nekem, amit tudnom kell. A Vén Bagós hívta fel Murphyt? – kérdezem, Rogernek egy rég esedékes becenevet adva, bár tán a Mogorva Vén Fasz találóbb lenne.

– Ha Roger Griffinre gondolsz, nem tudom megmondani. A hívás egy olyan számról jött, ami egy eldobható telefonhoz tartozott, ezt Brooklynig követtem vissza. És mielőtt megkérdeznéd, nem, nem tudom, ki vette meg. Az az üzlet már öt éve be van zárva.

– Most még ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy elkáromkodjam magam a megfelelő hangsúllyal. – És még azt sem tudom, hogy miért jár folyton az eszemben ez a kérdés, de szükségem van a válaszra. – A Vén Bagós Connecticutban van?

– Igen.

– És mikor ért oda?

– A hotel és az utazási foglalásai szerint múlt éjjel.

Megkönnyebbülést kellene éreznem, hogy a vén Bagós az igazat mondja, de nem így van. A gyilkos figyeli őt, a gyilkos tudta, hol van, és eszerint tervezte a ma éjszakai eseményeket, és egyúttal egy esős éjszakán. Ez majd’ hogy nem lehetetlen küldetésnek tűnik. – Van még valami, amit tudnom kell most azonnal?

– Van még valami, amit tudni akarsz? Igen. Van még valami, amit most azonnal muszáj tudnod, mielőtt mindannyian aludni mennénk? Nincs.

Hirtelen egy fegyver célzó lézere jelenik meg a mellkasomon. Megdermedek, és bassza meg, a szívem elkezd hevesen verni, ilyen reakciót nem szeretek megadni semmilyen szardarab gyilkosnak. – Lilah?

Tic Tac nógatására úgy döntök, hogy nem figyelmeztethetem őt a jelenlegi mostoha körülményeimre anélkül, hogy megkockáztatnék egy csapdát, amely valaki más lelövésével végződne. – Menj, feküdj le – utasítom.

– Nem kell kétszer mondanod. – Leteszi.

Abban a percben, amint megszakítja a vonalat, elhatározom, hogy ha ez az egész szituáció egy Társaság által megrendezett esemény, hogy megijesszenek, akkor baszódjanak meg. Ha meg akarnának ölni, már halott lennék. Ha ez egy őrült elmebeteg és egy sorozatgyilkos, akkor játszani akar, ami azt jelenti, hogy nem fog megölni. Felemelem a kezeimet, és felvillantok két középsőujjat a lézer irányába. Azonnal eltűnik. Ellököm magam a faltól, és visszaindulok a csapatom többi részéhez. A lézer nem jelenik meg újra, és felesleges lesz elküldeni valakit az üldözésére. A rám célzó seggfej kap egy játék pontot, de nem nyerte meg a meccset.

Beth rám várakozik, mikor visszaérek a sikátorhoz, szorosabbra húz magán egy NYPD dzsekit és reszket. – Miről nem tudok?

– Nem tudsz te semmit, Beth Smith – mondom a legjobb trónok harcás Ygritte hangomon és akcentussal.

Rám mered. – Te tényleg épp most lőttél el egy Trónok harca viccet egy helyszínen?

– Aha. Tényleg. Te pedig megértetted. Nézed a Trónok harcát?

– Amit megértek az az, hogy néha aggódom érted. Hogy tudod átvészelni ezt a poklot ma éjjel, és viccelődni?

– Sírnom kellene? Előgyakoroltam bizonyos helyzetekre. Szeretnéd látni?

Kifejezetten haragosan néz. – Lilah…

– Azt akarom, hogy pár napig maradj egy olyan menő hotelben, ahol sok biztonságis van, míg el nem vezényeltetlek egy időre a városból. Én állom.

Elkerekednek a szemei. – Szerinted el kellene hagynom a várost?

– Igen. Így gondolom.

– Én… Istenem… szent szar. Nincs szükségem a hotelre. Van egy új pasim, akár hiszed, akár nem. Hivatalosan is egy FBI ügynökkel járok itt, a városban. Nála maradok. Egyelőre biztonságban leszek.

Ez a hír egy hosszú listányi lehetőséget vet fel:

1.    A Murphyvel közös munkából tudom, hogy a helyi FBI kapcsolatban áll Pocherrel és a Társasággal. Ez megerősíthetné azt, hogy ez valóban a Társaság egy módszere arra, hogy lefoglaljon, és emlékeztessen arra, hogy milyen könnyedén bánthatják azokat, akiket szeretek.

2.   A barátja vette rá erre a munkára azért, hogy közelebb kerülhessen hozzá.

3.   A barátja az Esernyős Ember.

Nem is szólva arról, hogy két héttel ezelőtt még nem járt vele, mikor közölte velem: arra ítéltetett, hogy örökre szingli maradjon. Összehúzom a szemöldököm. – Hogy hívják?

– Jess Monroe. Ismered?

– Nem – mondom, de azon tűnődöm, vajon ő ismer-e engem.

Biztosra megyek, hogy megismerjem a pasit, különösen, mivel nem tudom, hogy tarthatnám tőle távol Betht. – Akkor is szerzek neked egy szobát a Ritzben. Vidd magaddal. Jobban érezném magam, ha ellenőrzött környezetben lennél.

– Ennyire aggódsz?

Sosem voltam az a fajta, aki szépítené a dolgokat, és mikor megpróbálom, általában rosszul sül el. Most még csak meg sem próbálom. – Lefoglalom a szobát.

Grimaszol, és meglehetősen biztos vagyok abban, hogy majd’ elsírja magát. A sírás vigasztalást kíván, és nekem nem megy a vigasztalás, főleg mert gyakran hazudni kényszerít. Nem fogok hazudni Bethnek. – Elküldöm a foglalást – mondom és elsétálok.

És mivel nem állíthatok rá rendőröket, mert ő is a szakmához tartozik, így Kane-nek írok: Követtesd „Jayjel” Betht.

Ezt válaszolja: Kész. Tudsz beszélni?

Ezt írom vissza: Személyesen.

Nem erőlteti. Érti, mire utalok. Vannak megbeszélni való dolgok, de nem tárgyalhatóak meg egy lenyomozható vonalon.

Következőnek Tic Tacnak írok: FBI ügynök Jess Monroe. Tudnom kell róla mindent. Ha kihagyunk valamit, valaki meghalhat.

Ezzel válaszol: Te tényleg tudod, hogyan döntsd romokba egy fickó életét, Lilah Love.

Talán tudom, de ha megmenthetem Betht, ezzel együtt tudok élni.

~~~

A kettes számú áldozat azonosítva: Shelly Willit, huszonnyolc, és egy irodalmi szerkesztő. A kor és a hajszín egyezik Mia Moore-éval, karrier tekintetében lehet egy szokatlan kapcsolat, de laza; egy reklámigazgató és egy szerkesztő. Lehetett valami közös kapcsolat egy könyvhöz, amelyet mindketten reklámoztak. Elraktározom ezt az ötletet későbbre. Most Másvilág, tetthely mód. Lecsekkolom Shelly lakását, mely csupán pár háztömbre van Miáétól, irányítva a csapat munkáját, azonban a felszínen számomra csak egy dolog tűnik ki. A lakás olyan tiszta, hogy Shelly biztosan kényszeres. Túl minden máson, ez lehetne kapocs. Két nő, mindkettő kényszerbeteg. Shelly is szereti a könyveket, van egy csomó könyve, ami érthető, mivel szerkesztő, de mindegyik tökéletesen van felsorakoztatva. Mindegyik teljesen pormentes.

Reggel tíz van, mikor bevonszolom átázott és megszáradt őborzalmasságomat a társasházamba. Hazaérhettem volna nyolcra, de valahogy elaludtam egy íróasztalnál a hullaházban, és valami fickó azt hitte, halott vagyok, és elkezdett sikoltozni. Annak ellenére, hogy lezuhanyoztam a hullaházban – igen, van zuhanyzójuk –, majd felvettem egy pólót, meg egy rendőr nadrágot, meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a reakciója megerősíti, hogy a magamfajta „mosott szar” kinézetem most legendás mélységeket ért el. Most pedig ébren vagyok és készen arra, hogy tisztességesen lezuhanyozzak, igyak egy kávét, egyek valamit tízezer gramm cukorral és dolgozni kezdjek.

Amint az ajtómhoz érek a tizenötödik emeleten, kinyitom azt, és egy magas, dögös férfi, a romlás sötét nagykövete áll az ajtóban. Itt van Kane, a lakásomban, annak ellenére, hogy nem adtam a belépéséhez sem kulcsot, sem biztonsági kódot.