1. Fejezet

 

1. fejezet

 

 

Fordította: Lilith

 

 

Kibaszott katasztrófa, legendás méretű zuhatag, minden vihar anyja, ami megjelent a semmiből. Az a fajta vihar, amely kiköveteli, hogy összekuporodj egy csomag Cheetos, eper, és egy kávé vagy ital társaságában. Az utóbbi – számomra legalább is – attól függ, mennyire idegesít fel a világ az adott időpontban. Az a fajta vihar, amitől ezeket a dolgokat beltérben és tűz mellett akarod megtenni. Nem itt, a manhattani utcákon sétálva, esernyő nélkül, útban egy bűntény helyszínére. Lentebb húzom az esőkabátom kapucniját, le a szemöldökömig, és a sarkon befordulva egyenruhák és villogó fények karneválját látom meg, meg egy mentőt, amely útja a halottasházba fog vezetni. Ritkán hívnak ki, mikor az áldozat él, hogy beszélhessen a bűntényről. A holttestek a nekem valók. Beszélnek hozzám. Megértem őket. Azokat, akik még mindig élnek és lélegeznek, nem annyira.

Megcsörren a mobilom, és megállok, előásom a csípőmön nyugvó helyszínelő táskámból. Rápillantva a hívásazonosítóra, Kane számát látom, miközben egy repülőn kellene lennie, elrepülve azon fajta üzlethez, amelyről nem beszélünk, de valami másnak tettetjük. Kane és én, mindketten a mesterei vagyunk annak, hogy valami másnak tettessük magunkat. Én egy FBI ügynöknek, aki sosem lépné át a vonalat. Ő semmi másnak, mint a Mendez Enterprises vezérigazgatójának, egy olaj bizniszben mélyen gyökerező vállalatnak, és nem annak a férfinak, aki átvette a Mendez kartellt, mikor meghalt az édesapja. Átkozottul biztos, hogy nem állt be a Társasághoz, a mély államhoz – ahogy talán egyesek hívják őket–, amely titokban irányítja a kormányunkat, és kierőszakolják a háttérbe vonulásukat, még ha csak pillanatnyilag is, semmi mással, mint olajból származó pénzzel. Kinyomom a hívást, visszalököm a telefonom a táskámba, és újra elindulok. Nem sétálhatok be a tetthelyre olyan átlátszónak érezve magam, mint Kane-nel, és nem gondolhatok arra a háborúra, amelybe sikerült belépnünk a Társasággal, legalább is nem ezen a bizonyos tetthelyen, amire most gondolnom kell.

Akár benne van egy feltételezett sorozat gyilkos, akár nem, semmi értelme sincs annak, hogy behívtak engem erre az ügyre, nincs, mikor ez a felkérés Murphy igazgató úr – az én ítélkező, púp a hátamon főnököm – szerint a régi mentoromtól, Roger Griffintől jött. Roger a new yorki rendőrséghez tartozik. Én az FBI-hoz. Sosem tudtam, hogy ez a hataloméhes, zsémbes öregember ügynökségi segítséget kérne. A pokolba is, egyáltalán nem kér segítséget, és nincs rá szüksége. Olyan piszkosul jó abban, amit csinál, hogy bele tud nézni egy gyilkos szemébe és meglátja a gyilkost, mikor valaki más esetleg Mary kibaszott Poppinst látná. Nem tudom, mit látott bennem, mikor oly sok éve felkarolt engem és tanítani kezdett. Csak azt tudom, hogy nem akarom tudni, most mit fog látni.

Átvágva az utcán egyenesen a rendőrségi helyszínt körülzáró sárga szalag felé tartok, megvillantom az FBI jelvényemet egy biztos úrnak, és nem állok meg, a lépéseim szilárdak egészen addig a pontig, míg meg nem állok az épületen kívül, ami a bűntény helyszíne. Szerencsére van egy kis kiszögellés, amely felfogja nekem most a vihar dübörgését, így hátralököm a kapucnimat, miközben figyelek egy rendőrt sáros csizmával belépni az épületbe. Carl elé lépek, a járőr elé, aki csakúgy hagyta megtörténni, egy zsaru elé, akit azóta ismerek, mikor évekkel ezelőtt a helyi, New York-i rendőrőrsön dolgoztam.

– Lilah kibaszott Love – köszönt, mert ez az alapvető otthonom, itt kaptam meg a kezdőlökést, mielőtt áttelepültem Los Angelesbe az FBI-jal. Itt mindenki tudja, hogy szeretem a ’bassza meg’ kifejezést. A ’bassza meg’ kifejezés baszakodik az emberekkel. Ha lenne egy könyv az életemről, ez lenne a címe: „Lilah Kibaszott Love azt mondja: baszd meg.” Majd az összes olyan finom lelkű ember, akik érzéseit könnyű megbántani, eltűnne, köszönöm, Jézusom. Sajnálom Carlt, mielőtt itt végzünk, egyike lesz azoknak az embereknek, akiket megsértek. – Hallottam, hogy Los Angelesben voltál, és az FBI-nak dolgoztál – mondja.

– És mégis itt állok pontosan New York City-ben, FBI-s jelvényt viselve.

– Azért vagy itt, hogy az ügyön dolgozz? – kérdezi.

– Nem, azért vagyok itt, hogy ebédet hozzak neked. – Benyúlok a helyszínelő táskámba és átadok neki egy zacskó sajtos rágcsát, ami kábé egy éves. – Hallottam, hosszú éjszaka volt.

– Nagyokos – morogja, lefelé bámulva a kezében lévő, szétmorzsolódott káoszra. – Látom, nem változott a természeted.

– Arra a verzióra gondolsz, amit tőletek, régi motorosoktól tanultam, akik úgy gondolták, túl fiatal voltam a profilozáshoz?

– Kölyök voltál, amikor belekezdtél. Még mindig az vagy.

Nem zavartatom magam elmondani, hogy a huszonnyolc nem kölyök, vagy, hogy a bátyám North Hamptons rendőrfőnöke – az állást az apámtól örökölte, aki most a polgármester. Már átkozottul hosszú ideje abbahagytam a képességeim bizonygatását a korommal szemben, de nem számít a némaságom. Carl még mindig beszél.

– Fogadd el tőlem – teszi hozzá. – Szállj ki ebből. A legrosszabb dolog, amit valaha láttam.

Más szavakkal, egy hozzám hasonló kicsi lány egyszerűen nem játszhat csakúgy együtt a nagyfiúkkal. – Nem ez a legrosszabb dolog, amit valaha láttam.

– Még nem is voltál odafenn.

– Pontosan – mondom. – Valójában ebben a pillanatban fent kellene lennem, de tudod, miért nem vagyok? – Nem várok válaszra. – Ebben a pillanatban azért nem vagyok fenn, mert itt állok azon tűnődve, melyik idióta gondolta úgy, hogy ez a hely, ahol most állunk, nem része a tetthelynek? Melyik idióta az, Carl?

Elfehéredett. – Én… az illetékes nyomozó…

– Mielőtt befejeznéd a mondatod, ma este elvesztette egy ember az életét. Ha az édesanyád, édesapád, lányod, fiad vagy feleséged lenne az, azt akarnád, hogy sáros bakancsok trappoljanak keresztül ezen az ajtón?

Összeszorul az állkapcsa. – Intézkedem.

– Azonnal szerezz ide egy sátort, és olyan szélesre állítsd, amilyenre csak lehetséges. El kell érnünk, hogy a csoportok be tudjanak öltözni előtte, és meg tudjanak tisztálkodni miután elhagyják az épületet.

– Vettem. Intézkedem.

– Itt van már Roger?

– Roger Griffin? – kérdezi. Említést sem hallottam arról, hogy felbukkanna. Azt hittem, emiatt hívtak téged.

Téved. Roger nem tesz le egy tetthelyről. Pontosan ki az illetékes ezen a tetthelyen?

– Lori Williams.

– Rossz válasz – mondom. – Én vagyok. – Kinyitom a csípőmön lógó táskát és előhúzok egy pár bakancsot közel lépve az ajtóhoz, és felhúzom őket vizes lábaimra.

Egy másik zsaru – egy barnahajú, termetes fickó – megpróbál belépni az épületbe. – Hé! – csattanok fel. – Még csak ne is gondoljon arra, hogy belép azon az ajtón védőruha nélkül.

Rám mered. – Maga ki a franc?

– Ő Lilah Love, Reggie – harangoz be Carl. – FBI-os és profilozó, segíteni van itt. A helyedben komolyan venném őt.

Adok Reggie-nek egy leereszkedő mosolyt. – Ne aggódjon. Nem árulom be a főnökének. Nem vagyok akkora kurva. Csak elmondom az áldozat családjának, hogy sajnáljuk, hogy tönkrement a bizonyíték, de Reggie gyűlöl beöltözni, és nem szeretjük Reggie-t kényelmetlen helyzetbe hozni.

– Kurva – fakad ki Reggie.

– Most már kezdi kapizsgálni – mondom, elégedetten, hogy nem az a lassan tanuló, mint feltételeztem. Carl szemébe nézek: – Melyik emelet? – kérdezem.

– Tizedik – válaszol Carl.

Lerázom magamról az esőkabátom és leejtem Carl mellé, mert – eltérően az itt lévő seggfejek maradékától – nem tervezem beszennyezni a bizonyítékot egy csöpögő, vizes kabáttal. Belépek az épületbe, megérkezve egy kis előtérbe, balra postaládák vannak. Nem számítva semmi jóra, tekintetbe véve a farokméregetést, amiről már bebizonyosodott, hogy az, átfésülöm a helyet, megfigyelem a padlót, és még a plafonra is felnézek. Nem találok semmi fontosat, de megismételem az átfésülést, mert ami felett első alkalommal átsiklunk, talán másodjára nem hagyjuk ki.

Elindulok felfelé, a keskeny lépcsősoron, amin biztos, hogy egy sorscsapás felmenni egy nagy zabálás vagy egy kiadós piálás után. Egy megtermett férfiember számára jártasságot kívánna csendesen manőverezni, egy részlet, melyet elraktározok az elmém hátuljába későbbi átgondolásra. Még túlhajtás nélkül is, valaki számára, aki nem fut naponta öt mérföldet, nagyrészt Hamptonsban, a homokos tengerparton – mint jómagam –, kemény lenne ez a menet. Ez elárul valamit az emberről, aki észrevétlenül manőverezett a lépcsőkön és eltűnt. Hacsak nem vették észre. Talán idetartozik. Talán rendszeresen ellátogat ide. Talán egy futár.

Látszólag a tízedik a legfelső szint, és ez túlságosan egyszerű leírás volt Carltól. Megállok a lépcsők tetején, és körülnézek a durván kétszer másfél méteres előtérben, még egy szűkös hely, ebben az esetben olyan szűkös hely, amelyből nehéz lenne elmenekülni túlerővel szemben egy nő számára. Semmi sincs itt, ami egyértelmű bizonyítéknak tűnne, csak néhány használatra váró, becsomagolt overáll van itt, amely azt súgja, hogy a helyszín véres. Ez egyike a mocskos titkaimnak. A holttestekkel szembeni komfort szintemmel ellentétben nem szeretem a vért, legalább is feleslegben nem. A vér valójában okés. Egy vödörnyi vér már nem annyira. A bokáig érő vér, amit már megtapasztaltam, határozottan nem az. Kurvára kikészülök. Ez egy olyan gyengeség, melyet nem osztok meg bárkivel, és ma mégis név szerint engem kértek, és a tetthely véres. Egyesek talán véletlen egybeesésnek hívnák, de ahogy Roger tanította nekem évekkel ezelőtt, és mindig igaznak bizonyult, nem létezik olyan dolog, hogy véletlen egybeesés. Az elbaszott része ennek az egyenletnek az, hogy Roger pontosan tudja, hogyan érzek a vérrel kapcsolatban. Velem volt az első alkalommal, amikor kiakadtam, az egyedüli alkalomkor, amikor szakmabeli valaha is látott engem kiakadni. Oké, talán az exem is láthatott talán egy aprócska incidenst még Los Angelesben, de az szó szerint bokáig érő vér volt, és nem volt a szakmabeli feljebbvalóm.