2. Fejezet

 

2. fejezet

 

Fordította: Isabelle

 

Félretéve a vér iránti személyes utálatomat, és a tényt, hogy az ajtó mögötti mennyiséget kicsit túlzónak gondolom, kérdéseim vannak, kezdve azzal: hogy hol a pokolban van az az ember, akinek biztosítania kellene, hogy viseljük azokat az óriás kezeslábasokat, amik a padlón hevernek? Ha arra számítanak, hogy az emberek okosak, akkor ők a hülyék, ami az állításomat igazolja: mégpedig, hogy valakinek az ajtó előtt kellene őrködnie, biztosítani a bűntett helyszínének sértetlenségét.

Oh, várjunk csak! Nincs ezen a gyilkossági helyszínen olyan, hogy sértetlenség, és olyan rosszul van irányítva, hogy azt kívánom, bárcsak piás lennék. Leinnám magam a sárga földig, egészen hányásig, majd bejelentkeznék az elvonóra, ahol túlélnék néhány napot, mielőtt az utálatom az emberek iránt, akik nem tudják kontrollálni a szükségleteiket, elérnék, hogy szétrúgjak néhány segget. Ami igencsak képmutató lenne részemről, mivel nekem is van néhány szükségletem, amit én sem tudok kordában tartani, mint például az emberek gyilkolása, és meztelenül kikötni az ágyban Kane kibaszott Mendezzel. A gondolatom megszakad a telefonom csörgésére a zsebemben, ami kétségtelenül a kurva Kane Mendeztől származik. Figyelmen kívül hagyom a hívást, egyszerűen, mert nem akarom figyelmen kívül hagyni a hívást. Kapd be, Kane Mendez, azért, mert azt akarod, hogy beszéljek veled! Csak azért, mert eltemettél egy testet értem, nem jelenti azt, hogy ellenőrizhetsz. Megfogom az egyik védőruhát, és a táskámat a földre dobom. Reggie feltűnik, billegve a lépcső tetején. Rossz történetem van a Reggie névvel kapcsolatban. A testen, amit Kane eltűntetett, volt egy tetkó, amit egy olyan szalonban készítettek, ahol a tulajt Reggie-nek hívták. Emiatt, ha téged Reggie-nek hívnak, azonnal a rossz oldalra kerülsz a megítélésemben. A karomat belecsúsztatom az overállba. Még mindig engem néz.

– Szerepjátékot játszik valami gyakorlati órára a rendőrtiszti főiskolán, és azt tetteti, hogy maga Leskelődő Tom, vagy netán csak ijesztgetés a dolga?

– Nem maga a szolgálatban lévő rendőr – vágja oda.

– Tudta – kezdek bele, miközben becipzárazom a narancssárga kezeslábast, és azon gondolkozom, hogy a tisztaság miért jelenti azt, hogy a város lakója vagy – hogy én voltam a legjobb lány a gimiben?

– A legjobb miben? – kérdezi, bekapva a csalit, a vékony ajkai még jobban elvékonyodnak, amik amúgy is olyanok, mintha tollal rajzolták volna az arcára. – Meztelenre vetkőzni?

– Megölni valakit – mondom, megfogva a tereptáskámat, átcsúsztatva a fejemen, és keresztbe a mellkasomon, így nem kell megpróbálnom tartani a nyomorult dolgot, miközben a lábam és a gyomrom vérben úszik. – Nem maga lenne az első – teszem hozzá. – Vegyen fel egy csini narancssárga kezeslábast, vagy ne jöjjön a lakásba.

Hátat fordítok neki, és az ajtóhoz nyúlok.

– Maga nem a szolgálatban lévő detektív – vágja oda, megismételve önmagát, a szegényes szókincse inkább irritáló, mint a szüksége, hogy övé legyen az utolsó szó. Ennek ellenére azt tapasztaltam, azoknak a férfiaknak, akik számára szükséges, hogy övék legyen az utolsó szó egy nővel szemben, tipikusan mélyen gyökerező bizalmi problémái vannak. Lényegében kis ember komplexusa. És miután Reggie nem kicsi sehol, hogy egyértelműen meg tudjam állapítani, így biztosra vehetem, hogy nem csak az ajkai ceruza vékonyak. Eléggé sajnálom ahhoz, hogy azt hihesse ő győzött. Hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó. Kinyitom az ajtót, és belélegzem a vas szagát, a vér összetéveszthetetlen ígéretét, sok vérét, de nem találom. A szag itt van, de a szoba előttem egyszerű, tiszta élettér, makulátlan sima bézs színű kanapéval, és két halványkék fotellel. Nem egy, hanem négy overállba öltözött törvényszéki specialista dolgozik a pici helységen, és azon túl még a nyitott elrendezésű nappali konyhában, de egyik sem néz fel, hogy köszöntsön engem. Rendben is van, nincs szükségem üdvözlésre. Az áldozat miatt vagyok itt, és senki másért. Ez egy gyilkossági helyszín és talán a helyről hiányzik a holttest, ami valahol itt van, de tartogathat néhány bűnjelet. Ott állok, minden részletet megfigyelek, egy óceán festményt is megszemlélek a falon, de semmi több. Nincsenek fényképek az emberekről. Nincsenek kacatok. Nincsenek emlékek. A személy annyira el van baszva, mint én. Ez azt jelenti, hogy legyen nő vagy férfi, nem engedi magához közel az embereket.

– Ms. Love.

A nevem hangjára megfordulok, és egy rövid, vörös hajú nőt találok, a negyvenes évei közepén járhat, és  nem visel kezeslábast. – Love ügynök – javítom ki. – És amiatt aggódott, hogy a narancssárga nem megy a haja színéhez, vagy csak kurvára nem érdekli, hogy összeszennyezi a gyilkossági helyszínt, azzal, hogy nem viseli a védőruhát?

– Nem hempergek a keletkezett piszokban – vág vissza. – Magának sem kellene. Magának a gyilkos személyét kellene profiloznia, nem bűnügyi megfigyeléseket és elemzéseket végrehajtania.

Valószínűleg ez a ribanc Williams nyomozó, a szolgálatban lévő detektív, de nem sokáig lesz az.

– Hol van Roger? – kérdezem, de mindenekelőtt még mindig próbálom megoldani a rejtélyt, hogy kerültem ide. – Roger azt mondta, maga is meg tudja oldani az ügyet egyedül. Tévedett?

Lépre akar csalni, de nem vagyok az a könnyen csapdába csalható. Roger behívott, de nincs itt. Minden megkönnyebbülés, amit érzek, hogy elkerülhetem a mindent tudó vizslatását, könnyen szertefoszlik.

– Hol van a test?

– Lent a hall felé a nagy hálóban.

Elindulok abba az irányba. – Nem akarja tudni, hogy ki ő? – kiáltja utánam Williams.

– Ő maga fogja nekem elmondani – válaszolom.

– Talán akar egy hányótasakot – szól utánam, ezzel túl könnyen kiismerhetővé válva. Williams nyomozó kifelé azt mutatja, hogy egy nagypofájú, két lábon járó, hataloméhes nő, hogy bebizonyítsa, jobb, mint én. Ami miatt nem törődök a válasszal, és miért tenném? Nem fontos. A nő, aki ma elvesztette az életét már más történet. Ő számít. A személy, aki elvette az életét szintén számít, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem fizettetjük velük. Átvágok egy szűk folyosón, a falak az utam során üresek és a vér vas szaga átitatja a levegőt bűnös energiával. Fel tudom magam készíteni a rengeteg vérre, ami rám vár, de így vagyok felépítve. Szükségem van arra, hogy a helyszín arcul csapjon. Az egészet értenem kell, érezni a sokkot és a fájdalmat, és mindezt hátratekintés nélkül tenni. Így belépek a másik világomba, a zónámba, ahol semmi, csak a gyilkossági helyszín számít, ahol Kane Mendez, és a szaros apám nem létezik. Ahol a seggfejek, akik elkúrják a gyilkossági helyszínt nem léteznek. Csak én vagyok és az áldozat, akiknek szükségük van rám, hogy a nevükben beszéljek. A hálószoba ajtajához lépek és hagyom, hogy a helyszín vezessen, átkutatom, mit találok benne, ami már majdnem egy gépies folyamat számomra. Itt van természetesen a holttest, egy meztelen nő fekszik a hátán a szoba közepén. Ez az, amit vártam. Ami nem volt várható, az a tény, hogy egy nyitott esernyőt tart a kezében a feje felett. Elég régóta halott ahhoz, hogy a hullamerevség beálljon, és a kezei meg vannak merevedve a fogantyú körül. Vér is van, de nem sok. Szét van szóródva foltokban a falakon, a plafonon, mindenütt a fehér, tökéletesen elhelyezett ágytakarón, és majdnem minden más helyen a szobában. Egy váratlan, de ismerős nő térdel a testnél, okosan egy narancsszínű overállt viselve. – Beth – mondom, magamra vonva a tekintetét.

A tekintete felém irányul, és meglepetésében elkerekedik. – Lilah kurva Love – mondja, a kesztyűs kezével lejjebb húzza a maszkját.

 – Miért van egy Long Island-i halottkém egy manhattani gyilkossági helyszínen?

– Megyek, ahova küldenek – mondja. – De nem tűnik véletlennek, hogy mind a ketten itt vagyunk, ugye?

Figyelembe véve, hogy éppen egy olyan ügyön dolgozott velem, ami közvetlenül a Társasághoz kötődött, nem, nem kell, hogy az legyen, de nincs szüksége a beleegyezésemre. Nem beszélve arról, hogy felkavartnak látszik, mint az áldozat. Az egész gyilkossági helyszín kezd olyannak tűnni, mint egy puzzle. És nem mi vagyunk azok, akik ellenőrzik a darabokat. Meg kell változtatnom ezt, de gyorsan. Átvágok a szobán és a test mellé térdelek, Bethszel szemben, felnézek a ventilátorra, ami egy műanyag ételdobozt tart, rajta lyukakkal. – Az a véleményem – mondja Beth –, hogy a ventilátor működött, amikor a rend őrei megérkeztek.

Egy igen briliáns készség, ami időt és bizonyos szintű technikát kíván az elvégzéshez. Vágok egy grimaszt és lenézek rá, és aztán a testre, a szemöldököm összehúzom az érintetlen ép arcra és testre, semmi vágás semmi seb.

– Tudom, mit gondolsz – mondja Beth – és igazad van.

A tekintetem élesen az övére szegeződik. – A vér nem az övé, ugye?

– Nem. A vér nem az övé.