21--22. Fejezet

 

21. fejezet

 

 

Fordította: Lilith

 

– Milyen gonosz szentségtörés ez itt? – kérdezi Jay mellőlem. – Benne van ebben a kartell? Bassza meg, fel kell hívnom Kane-t.

– Nem. – Elteszem a fegyverem. – Ez nem a kartell. Ez csupán a munkám. Beteges szemétládákkal foglalkozom, és Kane-nek nincs szüksége egy hívásra minden alkalommal, amikor valamelyikük az utamba kerül.

– Ennél az esetnél szüksége van egy hívásra.

– Szent szar – mondom előkapva a telefonom, és magam tárcsázom Kane-t.

– Lilah.

– Ha az embered nem tudja feldolgozni a beteges faszokat, akikkel egész nap dolgom van, akkor nem neki kellene az emberedként velem lennie.

– Maga tényleg egy ribanc – csattan fel Jay.

Kane nevet. – Milyen beteges fasz ijesztette meg Jayt?

– Az, amelyik egy leölt disznót tett egy ágyba. Most leteszem.

– Lilah – szólal meg Kane, és várakozás van a hangjában. Tudja, hogy általában egyáltalán nem hívom fel, pláne nem állandóan.

– Igen, Kane?

– Örülök, hogy végül elfogadtad a védelmemet.

– Baszódj meg, Kane Mendez. – Előhúzom a pisztolyomat és Jayre szegezem. – Meg kellene most ölnöm? – Jay szitkozódik, ahogy hozzáteszem: – Az elég elfogadás lenne neked?

– Ő egy jó srác, Lilah. Ne öld meg őt! – és ezzel leteszi.

Elfintorodok és leeresztem a fegyveremet. – Azt mondta, hogy ne öljem meg magát, de én nem követem Kane utasításait.

– Én nem vagyok az ellensége, Lilah, de bárki is tette azt a disznót az ágyba, az az. Most mi legyen?

– Azt próbáltam kitalálni, amikor elvonta a figyelmemet Kane kibaszott Mendez-zel – mutatok rá az ujjammal. – Fejezze be a beszédet! – Elfordulok tőle, és elgondolkozom azon, hogy bármilyen lépés, amit teszek, abból hogyan következik a gyilkos következő lépése. Ha elfogadom a kihívását, ha azt mondom a világnak, hogy ő tette ezt, nem Redman, akkor mindössze annyit teszek, hogy méltó ellenféllé válok; el kell hitetnem vele, hogy elég ostoba vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, meghalt.

Tárcsázom Houstont, aki azonnal felveszi. – Love ügynök.

– Óó, most már felveszed a telefonod, de nem hívsz vissza?

– Elintéztem helyetted egy problémát. És már készültem visszahívni téged. Örülni fogsz, ha meghallod, hogy Mosert felfüggesztették és nyomozás indult ellene.

– Jó – mondom. – Rendben, mindegy is. – Mi a helyzet a…

– Csak ennyit kapok?

– Igen. Mi a helyzet a…

– Nem került elő a hiányzó bizonyíték. Beszéltem Joe-val. Azt mondta, hogy elvette tőle Williams. Még ő sem került elő. Dolgozok egy házkutatási engedélyen, hogy át tudjuk tisztességesen kutatni a lakását. Holnap reggelre meg kellene kapnom.

– Éppen készülök elősegíteni a házkutatási engedélyedet. Van egy leölt disznó Williams nyomozó barátjának ágyában, amelyről gyanítom, hogy az a disznó, amelynek a vére megegyezik a Mia Moore gyilkossági helyszínén lévő vérrel. Ráadásul, ha még nem hallottad volna, a pasi épp most ölte meg magát egy nyílt tárgyalóteremben.

– Szentséges ég! Az ő volt? És hogyan tudtad meg ezt előttem?

– Mert végzem a munkám.

– És én nem?

– Elküldöm neked a címet. Szerezz nekem ide egy helyszínelő csapatot, én pedig találkozom a csapattal Williams nyomozó lakásán, mikor megkapod az engedélyt. Senki sem megy be nélkülem! És nézz utána van-e valahol kamerafelvételünk. Ez a szemétláda behozott az épületbe egy hatalmas sertést. Valakinek ezt látnia kellett.

– Ő az emberünk?

Habozok. El akarom neki mondani, hogy nem, de nem tudom, ki sáros, és ki nem. Nem tudom, ki van a Társaságban valami elbaszott programtervvel, amit nem ismerek és nem értek. – Csak küldd át ide a csapatomat! És találd meg a kibaszott bizonyítékomat! – Leteszem őt és Jayhez fordulok. – El kell mennie. Ki kell kérdeznünk hivatalosan, ha itt marad.

Bólint és az ajtó felé indul. – Jay.

Felém fordul. – Nem mentette meg maga az életemet, vagy ilyesmi, de már kétszer próbálta. Nem ölöm meg magát. Fordított esetben talán még meg is mentem.

Felnevet. – Nagyon szívesen, Lilah – mondja, ezzel kimegy a hálószobából.

– Ja, köszi. Mindegy. - Visszafordulok és a szegény malacra bámulok, összerándul a gyomrom, jobban szeretem az állatokat a legtöbb embernél. Nekik nincsen meggyőződésük, sem gondolkodásmódjuk, vagy terveik. Egyáltalán nem jelentéktelenek. Ők a szükséges, szeplőtlen jók a gonoszság világában. Nehéz seggfej embereket védelmezni, időnként néhányukat inkább én magam ölném meg. Az állatok védelmezése a vezeklésem részének érződik, ahogyan jóváteszem, hogy egyike vagyok azoknak a seggfej embereknek. Az a gond az emberekkel, akik rettegnek, akik tudják, hogy hamarosan meghalnak, hogy állatokká válnak, és ez a seggfej tudja ezt. Erre most döbbenek rá. Világosan azt hiszi az állatokról, hogy jelentéktelenek. Világosan tett arról, hogy azok a nők és Redman jelentéktelennek érezzék magukat, mielőtt meghalnak. Ez az ő üzenete. Felfogtam. Megértettem az üzenetet és őt is.

Amit nem ért meg velem kapcsolatban az az, hogy amikor megölte a disznót, azzal bebiztosította, hogy nem tartóztatom le. Meg fogom ölni. És nem fogom rosszul érezni magamat, amiért élvezem ezt a gyilkosságot.

22. fejezet

 

Fordította: Isabelle

 

Tapaszalt profilozói véleményem szerint az Esernyős Embernek ragyogóan tiszta WC-je van. Nem úgy, mint Ralph Redmannek. Nem várok a törvényszéki csapatra. Elkezdem átkutatni Williams nyomozó pasijának a lakását, és amit találok egy nagy rohadt semmi. Ez valójában nem igaz. Egy trehány alak. A mocskos fürdőjének WC-jénél állok, ami nem volt kitakarítva úgy saccolom az utóbbi fél évben. Úgy döntöttem, hogy nem szeretem a vödörnyi vért és a halott emberek WC-jét, legalábbis nem Redmanét. Igazán undorító és nem az Esernyős Emberé. Esernyős Ember egy rendmániás. Precíz. Olyan fickó, aki kitakarítja a fürdőjét. Nem olyan, akinek szaros a WC-ülökéje. És hova vezet ez engem? Egy Mr. Clean hirdetés emléke mellett? Redman olyan messze van a „fickótól”, hogy nem vagyok benne biztos, Esernyős Ember elhinné, ha azt mondanám ez a fickó volt. Csábító, hogy időt nyerjek, hogy levadásszam Esernyős Embert, és azt mondjam ő az, de nem hiszem, hogy Esernyős Ember ennyire hülye. Nem azért választott, mert hülye vagyok. Játszmázik. Biztos kell lennem abban, hogy a játszma az enyém lesz. Nem tehetem ezt, amikor meg sem álltam, és elemeztem részletesen az esetet. A purgatóriumban kell lennem, távol ettől a beteg helyzettől, olyan messze, hogy kitaláljam a beteg helyzetet. Most viszont ebben a pokolban ragadtam, egy koszos toalettel, ami tudom, hogy szart sem fog nekem elárulni, hacsak az Esernyős Ember nem úgy akarja. Ez a gondolat hajt előre, egy újabb üzenetet keresve. Amikorra a törvényszéki csapat megérkezik, semmi lényeges nyomot nem találtam. A koszos WC és a malac igazán összefoglalja a helyzetet. A disznó igazságot érdemel. Nem tudom megmondani, Redman mit érdemel. Nem ismertem őt. Amit tudok, hogy egy mocskos szemétláda volt, aki nem ölte meg magát. Egy okkal tette ezt és tényleg csak egy pár módja van, ahogy meg tudsz győzni valakit, hogy ölje meg magát: szégyen, félelem valakitől, vagy egy halálos jövő, ami börtönt, de akár végtag, szemek vagy egy láb közötti eszköz elvesztést is jelenthet. Igen én is beteg vagyok. Így kapok el a beteg alakokat. Oda megyek, ahova egy kevésbé beteg nem menne. Williams nincs meg. Redman randizott vele. Talán az, hogy megölte magát, egy olyan választás volt, amit Esernyős Ember adott neki. Magát vagy őt kellett választani. Ez egy olyan gondolat, amivel érdemes foglalkozni. Már majdnem négy óra amikorra a házkutatás tisztázza Williams nyomozó lakását. Ott találkozom a csapattal, és mivel ez az én gyilkossági helyszínem, jobban teszik, ha felveszik a cipővédőt és a kesztyűt. Amíg beöltöznek és eltakarják magukat, egyedül én vagyok az első az ajtónál, ahogy akartam. Gyorsan körbefutok, hogy megbizonyosodjak arról, amit amúgy is sejtettem. Williams nyomozó nincs itt, darabokban sem. Houston nem sokkal azután érkezik, ahogy megengedtem a csapatnak, hogy bejöjjenek a területre Thomasszal, a vizsgálati nyomozó szakértővel, akivel az őrsön találkoztam.

– Ez kellemetlennek tűnik – mondja Thomas, amikor a bejárati ajtónál találkozom velük. – Ő a rohadt főnököm.

– Én vagyok a kurva főnöke – mondom. – Pofa be és jöjjön be, és találjon valamit, amit nem azért találna, mert ismeri őt.

Houston előre mutat. – Igaza van. Tegye a kurva dolgát.

Thomas sóhajt és belép a lakásba. Houston az előtérbe vezet. – Bármi? – kérdezi.

– Ha úgy érti Williams nyomozó itt van-e, nem nincs itt. Fogalmam sincs, merre van, de ezt meg tudtam volna magának mondani, hogy nem lesz itt, mielőtt megérkeztünk. Akkor sem volt itt, amikor korábban kerestük.

– Mi az, amit tud és én nem?

– Eltekintve a ténytől, hogy nem volt itt, amikor korábban itt voltunk, és hogy nem olyan fogyatékos a pasi, hogy feltűnjön egy olyan helyen, amit megfigyelünk.

– Férfi? Mint ahogy mondtam. Mit nem tudok?

– Semmit sem érzek úgy, hogy meg kellene osztanom magával, figyelembe véve, hogy nem tudja megtartani a bizonyítékot – válaszolom.

– Ha a vezető nyomozó korrupt volt, Love kurva ügynök, mit vár tőlem?

– Elvárom, hogy az egész részlege át legyen vizsgálva.

– Át volt vizsgálva. Emiatt enyém ez a munka. Feltakarítok, és pontosan ezért volt olyan rohadt könnyű Moserhez igazodnom. Nem kedvelem a szemétládát. Nem bízom meg a szemétládában. Nem én vagyok itt a rosszfiú. Kérdezze Murphyt. Felhívtam. Ő mondta, hogy adjam át magának, hívja fel.

– A névdobálgatás kurvára irritál – vágok vissza.

– Engem az igazságtalanul bírálva lenni irritál kurvára – válaszol vissza. – különösen, amikor nem megérdemelt. Hívja Murphyt. Okkal raktak ide, Lilah Love.

Houston talán csapdába vezet, arra csalva, hogy találjam ki, Murphy mit akar azzal, hogy idehelyeztetett New Yorkba, emiatt válaszolok neki, olyan közvetlen kurva válasszal, amilyennel csak tudok. Elfordulok, és újra belépek a lakásba, a folyosón hagyva őt. Ezúttal, amikor friss szemmel körbenézek a szobán az első dolog, amire összpontosítok az íróasztal a sarokban. Odamegyek és tüzetesen megszemlélem. A teteje tiszta, újonnan polírozva. Kinyitom a középső fiókot. Majdnem teljesen üres, van benne néhány rendezetten elhelyezett toll és egy jegyzetfüzet. Az oldalsó fiókokhoz lépek és kihúzom. A dossziék benne szépen sorba vannak rakva és fel vannak címkézve. Letérdelek és átnézem őket, olyan alap kategóriákat látok, mint adók, nyilatkozatok, és számlák, mindegyik annak tűnik, ami rá van írva. H&R Blockot használ, és késve fizette be a csekket az utóbbi időben. Lefényképezem a könyvelő infóit, aki vele dolgozott, úgy, mint a számlákat, amik talán elvezetnek valahová, mégis egyik sem tűnik fontosnak. Van egy képeslap is „a testvéred örökké”-től. Nincs testvére. Lövök egy képet a feladó címről és elküldöm Tic Tacnak egy üzenettel. Találd ki, ki az a személy Williamsnek. Átfuttatom a szemem a szobán újra, és arra a következtetésre jutok: a precíz szokása, ahogy a fájlok rendezve vannak, megegyezik az őrsön lévő irodájában lévő felállással. Egyezik azzal, amilyennek a gyilkost találom. Meg kell fontolnom, hogy talán ő a gyilkos, de az ösztönöm azt súgja, nem ez az eset. Felállok és betolom a fiókot, megfordulok, hogy továbblépjek, amikor belefutok Thomasba, aki tulajdonképpen meglehetősen magas és nagydarab. És amíg a beállása talán közönyösnek és véletlenszerűnek tűnik, ez baromság. – Személyes tér. Mi a fene?

Néhány pillanatig engem néz. – Nem vártam, hogy belém fut.

– És mégis mögém lépett?

– Kicsi a tér.

– Mint ahogy a hely a lábai között, ahová a térdemet fogom rakni, ha nem lép ki a magánszférámból.

Szemét résnyire húzza, ahogy hátralép. Előrelépek éppen bele az ő magánszférájába. – Következő alkalommal, amikor ilyen közel leszek magához, csupa rossz okból fogja érezni. Szüksége volt valamire?

Nem lép hátra. Én sem. – Egy általános megjegyzés kimondására.

– Ami micsoda? – kérdezek vissza.

– Nekem nem tűnt olyan makulátlannak, mint ez a lakás. Az ágyneműje tökéletes. A törülközői tökéletesek. A fiókjai tökéletesek.

– És mégis? – fejtegetem.

– A haja általában katasztrófa volt. Gyakran magára öntötte a kávéját. Általában mindig kilógott valami a táskájából.

És ő észrevette. Miért vette észre? Ártatlan megfigyelés? Talán, de nem hiszem. – Mi a kapcsolata Williams nyomozóval?

– Megfigyelem az embereket, ennyi az egész.

– És mi az, amit megfigyelt?

– Mondtam. Nem ilyen rendezett. Valami nem stimmel. Annyira nem, hogy úgy éreztem, mintha nem látná át megfelelően a nyomozást.

– Mi még?

– Néhány alkalommal kimerültnek láttam a múlt hónapban, miután kapott egy hívást. Bement az irodájába és becsukta az ajtót.

– És ez abnormális volt?

– Még nem dolgoztam vele korábban közvetlenül ez előtt az eset előtt – mondja.

– De azért megemlíti.

– Igen – mondja. – Mi van vele?

– Meglepné magát, ha azt hallaná, hogy az irodája ugyanolyan rendezett, mint a lakása?

– Csak nem passzol ahhoz, amit akkor láttam, amikor előttem állt, de a pokolba, talán csak egy ellentmondás, vagy talán csak túlkompenzálja egyik dolgot a másikkal.

Vagy talán, gondolom magamban, ezek közül semmit sem ő maga rendezett így. Talán az egész az Esernyős Ember volt. Ez egy őrült gondolat, de őrület az, amit csinálok. – Gyűjtsön bizonyítékot – parancsolom neki.

– Tudassa velem, mit talált.

De nem fog semmit találni. Mert az Esernyős Ember nem akarja, hogy bármit is találjon. Ez az egész jelenet meg van rendezve. Minden gyilkossági helyszínt átgondolok, ami ebben az ügyben előfordult, és azon kapom magam, hogy megkérdőjelezem azt, hogy minden lány tulajdonképpen szétszórt és rendezetlen volt-e egészen addig, amíg az Esernyős ember megérkezett. Mi van, ha ő szedte rendbe őket, vagy elérte, hogy rendezettek legyenek? Tisztára el tudom képzelni, hogy mindegyik veszettül takarít, hogy életben maradjanak? A gyilkosság előtti elrablás alatt történt? Minden részem el akarja hagyni ezt a lakást és azt tenni, amit tennem kell, követni a gondolataimat, hogy gondolkodjak, de pislogok és Thomast találom magam előtt, engem bámul, van valami a szemeiben, ami nem tetszik. – Menjen dolgozni – parancsolom neki.

– Igenis, asszonyom. Love ügynök. – Elfordul tőlem, és esküszöm egy csipetnyi nevetést hallok a hangjában.