33-34.-35. Fejezet

 

33. fejezet

 

 

Fordította: Lilith

 

 

Úgy döntök, hogy egyszerűen el kell szaladnom a lakáshoz, amit ezen a ponton látszólag a semmiért béreltem, és össze kell szednem azt a kevés dolgot, amit ott tartok. Gyors kiruccanás, és ami belém hasít ezen látogatás alatt az az, hogy nem hallottam Junior felől. Lehetséges lenne, hogy Junior az Esernyős Ember? Lehetséges, de nem tűnik igaznak. Valószínűbb, hogy Junior Hamptonsban van, és nem könnyű követni, mikor itt vagyok, Junior meg ott.

Közel három óra van, mire megérkezem Kane lakására, a helyünkre, és ezúttal semmi sem vár rám az íróasztalon. Intek az őrnek, újabb ismerős arc, és a lift felé tartok, mikor az időjárás alkalmazásom küld egy figyelmeztetést: Még nincs vége a hurrikán szezonnak, mivel a Beth trópusi vihar a Long Island-i partvidék felé tart és viharos esőzéseket hoz.

Bassza meg! Eső. Erre vár, és Beth? Tényleg Bethnek hívják? Belépek a liftbe, és megpróbálom felhívni Betht, de nincs térerőm. Türelmetlenül várakozok, amíg fel nem érek a szintünkre, és újra hívom. Beth nem veszi fel. Hagyok egy hangüzenetet. – Beth. Ott vagy? Minden oké? Nem beszéltünk, mióta odaértél, de hívass fel engem a biztonsági személyeddel. Most. Kitűnő lenne, ha most meg tudná tenni. – Bassza meg. Épp most pánikoltattam be. Úgy döntök, többet egy szót sem szólok. Most egyszerűen leállok.

Leteszem a hívást, és elsietek a lakásunk biztonsági szolgálata mellett. Abban a percben, amint beérek a lakásba, felhívom Kane-t. – Találkoztál Rogerrel?

– Ezt ne most. Közeledik a Beth trópusi vihar. Ez esőt és gyilkosságot jelent, és Bethnek hívják. Ez jelent valamit. Szükségem van Beth biztonsági személyének számára.

– Most küldöm. Be kell mennem egy megbeszélésre. Utána azonnal felhívlak.

– Rendben. Oké. – Lerakom és tárcsázom a biztonsági személyt, informálom, miközben lefőzök egy adag kávét. Bethszel van, és átadja neki a vonalat.

– Figyelj, valószínűleg semmiség, de az eső, a vér, a Beth nevű vihar. Csak azt akarom, hogy légy óvatos.

– Itt vagyok. A testőr nagyszerű. Elég jól érzem itt magam.

– A testőr nagyszerű? És jól érzed ott magad? Rendben. Ez váratlan, de jó. És még jobb, megkapod a mintáidat.

– Hallottam. Tudod, ez megspórol a labornak hat számjegyet. Ennyibe kerülne nekik beszerezni ugyanezt a műszert. Mindent egybevetve ez elrendeződött. Beleásom magam abban a percben, amint megérkeznek a minták. Bármi nyom?

– Dolgozom néhány dolgon. – Ez nem túl sok válaszként, de csevegéssé válik, ami nem a zsánerem, de elboldogulok. Abban a percben, amint lerakom, eszembe jut Beth családja. Francba. A végén öngyilkossági áldozatok lehetnek. Felhívom Jayt, és előkészítem a védelmüket. Szó szerint egy hadseregnyit használok fel Kane forrásaiból. Próbálok nem gondolni arra, hogy mi másra használja azokat a forrásokat, vagy milyen elbaszottá és ellentmondásossá kezd minden válni. Másfelől a nekem való segítés talán olyan, mint a vonásaim a fényképünk hátoldalán. Magának törleszt. Egy jócselekedet egy rosszért. Talán egy csomó jót kell cselekednie. Mi a pokolért nem zavar ez engem jobban? Ez itt a valóság. Nem kavar fel annyira az, hogy kicsoda és micsoda Kane, mint amennyire annak hangot adok. És ezt tudja.

Kávéval és eperrel a kezemben a Purgatórium felé tartok, és leülök a dolgozóasztalomhoz. Nem csukom be az ajtót. Mindig becsukom az ajtót, amíg a Purgatóriumban vagyok, de nem ezt az ajtót, nem itt. Most nem fogom kianalizálni, miért van így. A megannyi rétege annak, hogy ki vagyok én Kane Mendezzel, sokkalta bonyolultabb és problematikusabb. És ez is jó téma, bár másik. Kinyitom a táskát, és ráteszem a malacot az asztalra. Ott kellett volna hagynom bizonyítékként, de az Thomast jelentette, és olyan okokból kifolyólag, amiket még mindig nem tudok azonosítani, kényelmetlenül érzem magam azzal az emberrel kapcsolatban. Valójában a legtöbb emberrel kényelmetlenül érzem magam, de elbírok vele. Vele egyszerűen nem tudok.

A táblámra bámulok és elismételem az adatokat, amelyeket ismerek, olyan dolgokat keresve, amik hasonlóak és különbözőek a két nő között. Miának volt párja. Shellynek nem.

Áttúrom a papírmunkámat, hogy megerősítsem. Jól gondoltam. Shellynek nem volt párja, egyúttal felidegesít Greg, amiért nem viszonozza a hívásaimat. Felhívom most. – Oké, seggfej – mondom a hangpostájára. – Bármi is legyen veled, ennyi volt. Visszaszereztem neked az állásodat. Gyere hétfőn. Seggfejet mondtam? Szükségem van rád. Nagy ügyön dolgozom. – Leteszem.

Elkezd csörögni a telefonom, és láss csodát, Greg az. – Köszönöm, seggfej, hogy visszahívtál. Mi a franc?

– Dolgozom. Magánalkalmazott vagyok. Sokat fizet. Nem jövök vissza. Fontolóra kéne venned. Átkozottul jól fizet.

– Nem a pénzért vagyok a bizniszben.

– Igaz. Gazdag luvnya, meg ilyenek. Fizethetsz nekem egy italt, mikor visszamegyek jövő héten.

– Hol vagy?

– Mexikóban. Egy csomó szarságot hallottam itt lent Kane Mendezről. Majd elmesélem.

Mondja az ember, aki lefeküdt egy Romanóval, mialatt Kane apját megölte egy Romano – gondolom. – Nem kell hallanom Kane-ről. Ismerem Kane-t.

– Kétlem. Nagyon komolyan kétlem, vagy máskülönben nem az a személy vagy, akinek hittelek.

– Nem az vagyok, Greg – mondom, mielőtt megállíthatnám magamat. Kicsúszott. Ez az egész Kane ’öleld magadhoz, aki vagy’ leckéje. A fejembe szállt.

– Talán nem vagy az. Viszont lehet, hogy én sem vagyok az, akinek gondoltál. Később, Lilah. – Megszakítja a vonalat, és felsóhajtok. Bajba keveri magát. Érzem. Másfelől én is, vagy nem jártattam volna úgy a számat.

Írok Houstonnak: Az embered beszállt. Az enyém kiszállt.

Ezzel válaszol: A polgármester ki akar rúgatni.

Így válaszolok: A polgármesternek meg kellene ennie egy kekszet és ki kéne políroznia a kopasz fejét.

Ezzel válaszol: Abban az esetben, ha nem láttad volna. Megtartotta a sajtókonferenciát. Azt mondta a városnak, hogy Ralph öngyilkossága egy tragikus baleset volt, és a két gyilkosság elszigetelt eset volt és nem volt köztük kapcsolat.

Elkezd csörögni a mobilom, Murphy az. Felveszem: – Helló, Murphy igazgató – teljesen udvariasan és hivataliasan, mint egy édes, ártatlan lány, vagy valami olyasmi.

– Ne legyen ostoba? A polgármesternek, Lilah?

– Nem rejtőzhet el egy ostoba elől. Választ fog kapni a sajtókonferenciájára, és nem tőlem. Hanem a seggfej által, akire vadászok, és aki olyan figyelmet akar, amelyet nem kap meg. Jobb lett volna semmit sem mondani, mint megelőzni őt.

– Ki akarja rúgatni.

– Ez minden, amit a polgármester mondani fog? Oké – válaszolok. – Ki vagyok rúgva?

– Nem, Love ügynök, de ha eléri, hogy visszajöjjek New Yorkba, hogy megmentsem a seggét, egyikünk sem fogja élvezni a látogatásomat.

– Ha idejön, akkor saját maga végezheti el a piszkos munkáját, nem pedig Kane-t használva fel, mert arrafelé vezetnek az események, nemde?

– Nem tudtam, hogy szüksége volt Kane-re, hogy elvégezze a piszkos munkáját.

– A piszkos munkámat?

– A maga piszkos munkája az enyém. Ha nem fogja fel, majd megérti. Fejezze be a feldühítésemet. Most lásson munkához. – Lerakja. És ez a lerakásos szarság folytatódik és folytatódik.

Visszatérek a jegyzet kártyáimhoz, és Lori Williams nyomozóéra koncentrálok:

Vörös haj

Rendőrnyomozó

Udvarló

Meggyilkolt mostohaanya

Édesanya egy idősek otthonában

Halott apa

A fejemben az a madár és az a férfi jár azokból a biztosítási reklámokból: Mi a közös ezekben az emberekben? Semmi. Pontosan így van.

Felmordulok. A válasz nem semmi. Belökök egy epret a számba és leöblítem kávéval. Majd járkálok, leülök, megismétlem. Ránézek a malacra. Újra leírom a nevemet és Kane nevét. Leírom „a Társaság” szavakat. Félreteszem ezt a kártyát. Szerintem az, hogy Beth belekerült, az dobott le engem a nyúlüregbe. Ez nem a Társaság. Végrehajtanának egy orvgyilkosságot, tisztán és elvégezve. Ez nem tisztán és elvégezve. Illetve Kane nemrég harcba szállt Pocherrel és nyert. Nem hiszem, hogy Pocher ilyen gyorsan vagy ennyire direkten keresztezné őt. Nem. A Társaság nem játszik.

Leírom, hogy „Junior”, és félreteszem ezt a kártyát. Junior ismét olyannak érződik, mint egy Hamptonsból való, valaki kevésbé kifinomultnak, mint Esernyős Ember. Leírom, hogy „Roger”, és a névre bámulok, mielőtt mellé csúsztatom a nevemet. Ez a fickó valaki olyan, aki egyikünket vagy mindkettőnket figyelte; lehet, hogy kereszteztük útjainkat. Lehet, hogy a múltban részese volt az egyik ügyünknek.

– Bassza meg – mormolom, és felhívom Rogert.

– Lilah. Vagy Love ügynök. Érdekes ügy. Melanie elmesélte a részleteket.

Természetesen elmesélte. – Milyen megoldatlan ügyeid vannak, amelyek kapcsolódnak ezekhez az ügyekhez?

– Egy sem jut eszembe.

– Nekem se, de úgy érzem, van valami, amiről elfeledkezünk, egy kapcsolat, múlt- vagy jelenbeli.

– Talán le kellene ülnünk, és át kellene vennünk a régi ügyeinket, és elmondhatod nekem, hogy mi vezetett téged ide.

Bassza meg!

Bassza meg!

Bassza meg!

– Te átveszed az ügyeidet. Ha látsz valamit, küldd el nekem.

– Nemleges válasz egy találkozóra. Miért, Lilah? Mi folyik itt?

– Gyilkosság, Roger. Az egy kicsit időigényes. Szólj majd!

Leteszem, és a papírra írt nevére bámulok. Ő volt a mentorom. Örömet akartam neki szerezni, de volt egy pont, a végén, mikor elkezdtünk összezördülni. A folytonos ’húzd meg, ereszd el’, amely arról szólt, hogy én megkérdőjeleztem őt, és ő megkérdőjelezett engem, ez könnyebbé tette a távozást. Nem. Hazudok magamnak. Meggyilkolni valakit és attól félni, hogy rájön, az tette olyan átkozott könnyűvé a távozást.

A tekintetem a malacra esik, melyet Esernyős Ember hagyott nekem az étkezdénél, ahol Maria Mendez dolgozott. Ráterelte a figyelmet Kane-re. Azt mondta el nekem, Kane-en keresztül, hogy tudja, ki és mi vagyok valójában? Azt mondta el nekem, hogy ugyanolyanok vagyunk? Mindketten nyilvánosságban rejtőzködő gyilkosok vagyunk? Ez volt a módszere, hogy elmondja nekem, hogy pontosan őrá nézek? Pontosan előttem van. Közel van. Azt mondja nekem, hogy ő ismer engem, és én is ismerem őt. Olyan átkozottul közel van, és ez veszélyes.

34. fejezet

 

Fordította: Isabelle

 

 

Kane hív, mikor már egy órája a purgatórium tortúrájában vagyok.

– Minden megoldódott?

– Félretéve a vihart, amit nem tudok elűzni, és annak ellenére, hogy tudom, újra ölni fog, igen. Minden tutira frankó.

– Elmondod mi történt Rogerrel vagy kerüljük a témát?

– Nem kerülök semmit, beleértve őt sem. Igen, a franc essen bele, láttam őt. Sokkal kevésbé volt félelmetes, mint ahogy emlékszem.

– Magad miatt aggódsz, nem miatta.

– Most már az agyturkászom is vagy?

– Csak megismétlem azt, amit korábban mondtál, de én minden vagyok, amire csak szükséged van, hogy legyek, Lilah Love.

– Most? Itt?

– Még nem. Gondoskodom egy problémáról. Olyan, mint a te viharod. Nem tudom elcsendesíteni. Olyan hamar otthon leszek, ahogy csak tudok.

Befejezzük a beszélgetést, és a szó – otthon – sokáig a fejemben zeng. A helyzet az, hogy mióta az anyám meghalt, nincs olyan hely, ami otthonnak érződne számomra, kivéve itt Kane-nel. A telefonom újra csörög, és ezúttal a bátyám az. Hagyom, hogy csörögjön és hangpostára menjen. Tulajdonképpen minden hangüzenetemet meghallgatom tőle, ami mindig a családról szól, és a támogatásról és hogy vonszoljam el a seggem a partira. Megfontolom, hogy visszahívom, hogy elmondjak neki néhány dolgot, de ezért egy kioktatást kapnék cserébe, ami kimerítene. El kell kapnom egy gyilkost, és ez van a figyelmem középpontjában. A disznókra összpontosítok, esernyőkre és egy szörnyetegre. Eközben egy bizonyos ponton, az idő nagyon gyorsan elrepül, és én a padló közepén végzem, papírok mindenütt, néhány ezek közül mini Hershey-s csokipapír, mert igen, Kane vett nekem csokit. Jelenleg Murphyt tekintem Esernyős Embernek, ami elárulja, hogy mennyire kétségbeesett vagyok. Becsukom a szemem, és egy valódi választ kívánok, azt, hogy ami az agyam rejtett zugaiban van, öltsön testet. Kinyitom a szemem, és Kane fölöttem áll, és a francba, ez az ember aztán tudja, hogyan kell öltönyt viselni. Nem csoda, hogy belemegyek a sötét világának bűneibe. Csak rá kell nézni. – Helló – mondom.

– Szia, gyönyörűm – mondja. – Örültem, hogy láttalak korábban, hogy hazajössz dolgozni, csakúgy, mint a régi szép időkben.

– Láttál azért, mert figyeltél.

– Igen, Lilah. Néztelek.

– Kukkoló.

– Te is tudsz nézni engem. Vannak kameráink.

– Amire mindent felveszel.

Megfogja a kezem és talpra állít. – Együtt is meg tudjuk nézni.

– Most mocskos perverz vagy.

– Szereted, ha perverz vagyok. – Elsimogatja a hajat az arcomból, és megcsókol, keményen és gyorsan. – Hogy mennek a dolgok?

– Szarul. Közel van. Talán valaki, akit ismerek, akit ismerünk.

– Összegyűjtöm, figyelembe véve a mai Mendez nevet.

A telefonom csörög, és lenézek rá a padlóra, látom, hogy újra a bátyám hív. – Egek. Most már zaklat engem.

– El kell mennünk zuhanyozni és felöltözni – megfogja a kezem, és az ajtó felé terel, átlépve a papírokat. – Látom megtaláltad a csokoládét.

– Szükségünk van egy újabb zacskóra, és nem adományozunk semmit az apám kampányához. Már amúgy is megkapta az anyám pénzét.

Belépünk a fürdőszobába, és megcsókolja a kezem. – Nincs adakozás. – Megfogja a pólóm szegélyét. – Hadd segítsek ebben.

– Mert annyira segítőkész vagy. – Eltolom magam tőle. – Nekem is megy.

– Nem vagyok segítőkész? – Leveszi magáról a zakóját.

Leveszem a pólóm és kikapcsolom a melltartómat. A tekintete rám siklik, forrón és szenvedélyesen, mielőtt magához rántana. – Miben van szükséged most segítségre, Lilah?

– Semmiben, aminek köze van a ruhához.

Belemarkol a hajamba, és a szája lecsap az enyémre. Innen nézve nem okoz csalódást. Megszabadulunk a ruhánktól, és emlékeztet arra, milyen könnyen tud ez a férfi felejtetni velem, még a legrosszabbat is, a borzalmas gyilkosságokat, még ha csak egy rövid ideig is, de ez a menekülés tart meg embernek. Nem fog belőlem szörnyeteget csinálni. Meg fog óvni attól, hogy azzá váljak. Én a mosdópulton végzem, és ő bennem van, és amikor vége van, az arcát az enyémhez szorítja, és ezt suttogja. – Pokolian hiányoztál.

És most először mióta visszajöttem, úgy válaszolok, ahogy tényleg érzek. – Nekem is hiányoztál.

Visszahúzódik, lenéz rám, a tekintete olvashatatlan és intenzív, mielőtt újra megcsókolna és a zuhany alá vinne. Sokkal később elcsábulok annak a részemnek, amit az anyámtól örököltem, annak a részemnek, aki szereti a csinos dolgokat. A fürdőben egy rózsaszín, testre simuló, térdig érő ruhában végzem, az ajkam hasonló árnyalatúra van festve, a hajam egy fényes barna zuhatag a vállam körül. Kane csatlakozik hozzám a szmokingjában, úgy néz ki, mint egy latin csődör, és veszély árad belőle.

– Istenem, te nő – mondja magához húzva. – Lenyűgözően nézel ki.

– Köszönöm – mondom, és ez nem kényelmetlen. Komolyan gondolja a szavait. Csak megváltoztat engem. – Biztosan össze fogok zavarni egy pár embert, és átbaszni néhány elmét, tudod?

– És tudjuk, hogy azt mennyire szereted. – Megszólal a telefonja, kibányássza a zsebéből és lenéz a hívóra. A tekintete megkeményedik és elenged, hogy felvegye.

– Most mi lesz? – kérdezi. – Nem. Bassza meg! Nem. – Spanyolra vált, és hátat fordít nekem, kisétál a fürdőből, a hálóba, ahol meghallok néhány kulcsmondatot. – Meg kell, hogy mutassam neki, milyen az igazi Mendez?

Ez az egy mondat megfog. A mosdónak támaszkodok és lehunyom a szemem, utálom, hogy ez a világa, a mi világunk, de ismerem Kane-t. Tudom, hogy belekényszerítik ebbe. Tudom, hogy nem tud csak úgy elsétálni. Amikor befejezi a beszédet, belépek a hálóba, az ablaknál állva találom, egyik kezével a falon, a tekintete az égen, ami lemenőbe van a város fölött, de tudom, hogy nem ez az, amit lát. Tudom, hogy elgondolkodott. Szükségem van arra, hogy én is ott legyek. Bezárom a távolságot kettőnk között, és közé és az ablak közé lépek.

– Hallottam a részt az igazi Mendezről.

A szempillája lecsukódik és elfordul, újra a hátát fordítja felém, de aztán szembefordul velem.

– Tudod, hogy azt teszem, amit meg kell tennem. Ezt ismered.

– Nem bírállak, Kane. Megmondtam neked. Megbízhatsz bennem.

– Kurvára megbízom benned, Lilah. Már megbeszéltük. Ez nem a bizalomról szól. Amit nem tudsz, az nem is bánthat.

– Rendben, a franc essen bele. Felejtsd el! Most épp azon vagy, hogy felrobbanj. Ha én lennék, beszélnék hozzád. Megtörném a szabályt, s beszélnék hozzád. Beszélj hozzám!

– A nagybátyám eltűnt, Lilah. A jobb keze meg akar ölni mindenkit, akit talál, hogy megoldja.

– Ó, bassza meg!

– Igen. Bassza meg!

– Át kell venned az irányítást.

– Érted, hogy most éppen mit mondtál?

– Gyerünk Kane, az apád fia vagy. Te vagy, akit mindenki akar a helyére. Ezt nem tudod megállítani.

– Amit akarok, hagyni, hogy megöljék magukat, de tudod, hogy miért nem tehetem? – Nem hagy időt, hogy válaszoljak. – Mert a Társaság visszalépett a kartelltől. Békét kötöttem Romanóval, annak ellenére, hogy tudom megölte az apámat ebből az okból. Békét kötöttem apám által létrehozott minden ellenséggel, amiből jó sok volt, ismert okokból. És abban a percben, ahogy egymást kezdjük marni, a Társaság felfal minket.

– Már amúgy is ellenőrzöl mindent, különben nem tudtál volna békét kötni. Tedd, amit tenned kell, és ne titkolj el előlem semmit.

– Nem lehetsz az FBI–jal és velem együtt, ha még mélyebbre kerülök ebben.

– Már amúgy is ott vagy. Ezt mindketten tudjuk. – Hozzá lépek.

– Nem adok neked felhatalmazást, hogy egy szörnyeteg legyél. Azt mondom, hogy a középúton foglak tartani. Nem hagylak el újra. Tedd, amit tenned kell.

– Lilah, te nem tudod…

– Mindent tudok rólad, még azokat a dolgokat is, amiket nem akarod, hogy tudjak. Nem hagylak el.

Megfogja a fejem és megcsókol. – Szent egek, te nő! Szeretlek.

– Én is szeretlek. Most mi lesz?

– Most elmegyünk a partira és megmutatjuk a Társaságnak, hogy mindent a kezünkben tartunk.

– De mi lesz a te problémáddal?

– Féken van tartva, legalábbis jelenleg.

Néhány perccel később kilépünk és látjuk, hogy esik az eső, és benne, esküszöm, vért látok. Minden irányból a halál közeleg felénk.

35. fejezet

 

Fordította: Lilith

 

 

Édesanyámhoz hasonlóan én is szerettem a Metropolitan múzeumot. Most, hogy úgy hiszem, az apámnak talán köze volt a halálához, még ha csak közvetetten is, neheztelek érte, amiért itt tartja a jótékonysági estjét. Habár egy másik énem, a rózsaszín ruhát és a helyszínt anyám olyan részének tartja, amely már szükséglet. Mert nélkülözhetetlen volt. Elérte, hogy számítson. Jó volt. Olyan volt, amilyen bárcsak lennék, és soha nem leszek, viszont Kane-nek és nekem is szükséges, hogy most legalább egy kicsit megpróbáljam.

Megérkezünk az eseményre egy bérelt autóval, és nem telik el sok idő, mire beérünk a fölénk tornyosuló mennyezetek, lenyűgöző szobrok, illetve a csoportosuló szmokingok és csillogó estélyik épületébe. Természetesen plakátok, zászlók és lufik is vannak, mindegyiken „Love-ot kormányzónak” felirat van. Pincérek bolyonganak a teremben falatkákkal, olyan veszélyes vackokkal, amiket senki sem akar igazán. – Miért nem tudnak csak csokit és pezsgőt adni nekünk? – kérdezem.

Kane elkap egy pincért egy tálcával az utóbbiból. Elfogadok egy poharat. – Egy a kettőből – jelenti ki. – Jobb, mint a semmi.

– Tudod, mit akarok?

– Kiszabadulni innen?

– Amellett. El akarok menni megnézni a dínókat. Ki kellene szöknünk.

– Mutassuk meg az arcunkat, majd keressük meg a dínókat. – Felajánlja nekem a karját, és belekezdünk a kínzó folyamatba, hogy köszöntsük azon embereket, akik annyira megszállottak apámért. – Ön biztos nagyon büszke! – mondja az egyik nő. – Hihetetlen lesz! – mondja egy másik.

– Lőj le és temess édesanyám mellé! – motyogom.

– Nem tehetem – mondja Kane. – Nem hagysz el engem, emlékszel?

Válaszolnék, de elénk lép Houston.

– Nézd csak, ki van itt? – kezdi megállapodva előttem, majd azonnal Kane-re néz. – Kane Mendez. – Felé nyújtja a kezét. – Houston rendőrfőnök. Én vagyok az új fiú a placcon, akire ráerőltették, hogy eljöjjön ma este.

Kane rámered. Ennyi az egész. Csak bámul. Nem nyúl a kezéért. Annyira hűvös; igazán, lenyűgözően jeges viselkedés. Houston esetlenül felhúzza magát, én pedig alig tudom visszatartani a nevetést, de felszabadítom a gyötrődéséből.

– Murphynek dolgozik – mondom Kane-nek. – Talán rendben van. Még nem döntöttem el.

Houston felém lő egy „mi a franc” nézést. – Ennek segítenie kellett volna a helyzetemen? – Találkozik Kane tekintetével, és lehalkítja a hangját. – Barát vagyok, és szüksége van olyan barátokra, mint én.

– Nincsenek barátaim – közli Kane. – Mire van szüksége tőlem?

– Áú. – Leejti a kezét, és meghúzgálja a szmokingja hajtókáit. – És én még azt hittem, ez a dolog kínzás. Megpróbálom legközelebb. – Rám pillant. – Látta a sajtókonferenciát?

– Elég volt az üzenete. Aláírta Williams nyomozó halálos ítéletét. Meg fogja bánni. Sajnos Williams nem fogja. Ő halott lesz.

Megfeszülnek az arcvonásai. – Tudom. Gyűlölöm ezt a szart, majd rávettek, hogy jöjjek el ide.

– Ki vette rá? – kérdezi Kane.

– Murphy. Azt mondta, lehet, hogy Lilah-nak szüksége lesz rám.

– Nem mondtam el Murphynek, hogy itt leszek – fakadok ki.

– Ne tulajdonítson neki túl sok mágikus erőt – mondja Houston. – Benne van a ma esti szóróanyagban. A leendő Love kormányzó maga mellett a fiával és a lányával.

– Miért lenne szüksége magára? – kérdezi Kane, még mindig a témánál, hogy Murphy elküldte Houstont a partira.

– Szerintem ez inkább arról szól, hogy megszerezzem az elfogadásukat – mondja Houston. – Nem akarja, hogy az ellenségüknek látsszak.

Olvasok a sorok között figyelembe véve a tényt, hogy Murphyről van szó. Ő Pocherre és a Társaságára gondolt.

– Legyetek résen, gyerekek, mindössze ennyit tudok mondani, haver – teszi hozzá. – Légy résen. Reméljük, ma este nem találunk rá Williamsre a csúnya módon. Mindegy is, hadd menjek úgy tettetni, hogy kedvelem ezeket az embereket, és utána lelépek. – Elvegyül a tömegben.

Kane elé lépek. – Nem tetszik neked.

– Eltekintve attól, hogy mindkettőnket gyereknek hívott, senki sem tetszik nekem ebben a teremben, kivéve téged. És ez a játék sem tetszik, amit Murphy űz.

– Ezzel és vele kapcsolatban…

– Itt van. – A bátyám hangját a kezei követik a vállamon, és maga felé fordít. – Tudtam, hogy eljössz.

– Andrew. Hozzám értél.

– A húgom vagy – közli, kék szemeiben huncutság csillog, mivel tudja, hogy utálom, ha bárki is hozzám ér, nos, Kane-t kivéve. – Hozzád érhetek.

– Mikor tízévesek voltunk, még akkor is az ölelést általában ököl követte. Most keményebben ütök. – Andrew tekintete átsiklik a vállam felett Kane-re, a levegőben pattog a feszültség. Meghívta Kane-t, de alig két hete még ő és Rich azon dolgozott keményen, hogy megpróbálják legyűrni Kane-t azzal, hogy bebizonyítják, bűnöző.

Megpördülök, hogy a két oldalamon álljanak. – Ezt magatoknak kerestétek mindketten ma este.

Andrew végigfuttatja a kezével szőke haját és szitkozódik. – Kínos, nemde? De túljutunk rajta. – Felkínálja Kane-nek a kezét. – Fegyverszünet.

Kane még csak nem is gondol arra, hogy megemelje a kezét. – Én hoztam el ide – mondja Kane. – Ez az összes fegyverszünet, amit kapsz.

– Jézus – mormolom. – Oké. Nos. Ti ketten, most mi legyen?

– Én és Kane részéről– mondja Andrew – kétségtelen, hogy nem lesz kézfogás. Minket viszont apa maga mellett akar tudni, amikor beszédet mond kábé tizenöt percen belül – mondja Andrew, de még mindig Kane-t figyeli. – Szeretem Lilah-t, ember. Mindketten tudjuk, hogy benne vagy valami mocsokban, de azt is tudom, hogy megvéded őt. Átgondoltam ezt a szarságot. Tudod, ez értékes. És te vagy az oka, hogy Lilah itt van: ezen a partin, és itt, New Yorkban. Ez minden. – Rám néz. – Majd a belső rendszeren keresztül hívunk. – Eltűnik a tömegben.

Újra Kane elé lépek, és csak meredten bámulom.

– Mit akarsz, mit mondjak, Lilah?

– Semmit. Felfogtam. Mindent.

Felhörpinti a pezsgőt és ráteszi a poharát egy elhaladó pincér tálcájára, mielőtt elkapja a csípőmet és közelebb húz magához. – Azt szeretnéd, hogy kibéküljek vele.

– Nem.

Kezei végigsimítják a karjaimat. – Ki fogok békülni. Érted. Érted bármit.

Hideg, keserű szívem felmelegedik ezért a férfiért.

– Lilah Love és Kane Mendez.

Pocher hangjára a szívem ismét kihűl. Összeszorítom a fogaimat. Kane kifordít, karjával körülfog, keze birtoklóan állapodik meg a csípőmön. Pocher közvetlenül elénk lép, magas, vékony férfi őszülő hajjal. Szmokingja drága, mindazonáltal ő egy milliárdos politikai gépezet, szóval miért ne lenne az?

– Pocher – üdvözli Kane.

Pocher végignéz rajtam. – Ahogy mondtam, édesanyádra emlékeztetsz.

Ez nem bók. Fenyegetés. Édesanyám halott, és úgy hiszem, azért, mert az útjába került. – Maga pedig, ahogy hallom – mondom –, a testvérére hajaz. Hogy van, miután visszatért attól a csúnya kartelltől? Hál’ Istennek, Kane segíteni tudott a visszaszerzésében.

Kane ujjait behajlította a csípőmön, viszont ez nem figyelmeztetés, ez helyeslés. – Igen – csatlakozik be Kane. – Hogy van? Most már biztonságban van?

És ez, barátaim, árnyalatnyi, azonban halálos fenyegetés Kane Mendeztől együtt tálalva egy ostorcsapásnyi maró magabiztossággal.

Pocher azonnal válaszol. Tekintete Kane-re ugrik, és lehalkítja a hangját. – Alkut kötöttem. Megtartom az alkut. Hagyja ki ebből a testvéremet. – Van valami kétségbeesésszerű a hangjában. Fél Kane-től, tényleg átkozottul fél. Mi a fenét művelt Kane a testvérével? – Megengedhette volna, hogy megtartsa az ujját.

– Ó, bassza meg! – mormolom.

– Igen, Love ügynök. Ó, bassza meg.

– Megmentettem őt – szólal meg Kane. – Semmi közöm sem volt ahhoz, hogy mit tett vele az az ember, aki elrabolta. És a megmentésének ára volt. Alkukat kellett kötnöm. Szívességeket kellett behajtanom. Pénzt kellett költenem és vért kellett ontanom. Mindez olyan problémát okozott nekem, ami visszaüt magára, ha lecsap Lilah-ra.

– Lilah biztonságban van. – Rám néz. A nagyobb jó érdekében cselekszem. Édesapád a nagyobb jó érdekében kerül hivatalba. Segíthetsz. Azt ajánlom, így tegyél. – Kane-re néz. – Erőteljesek vagyunk, Kane Mendez. Ne becsülj alá minket. – Figyelme ismét rám ugrik. – Öt perc van a bejelentésekig. Legyél a terem elejében. – Elmegy, a fenyegetés azonban, amit az imént fogalmazott meg, itt marad velünk.