29.-30. Fejezet

 

29. fejezet

 

 

Fordította: Lilith

 

 

Egy olyan ágyban ébredek, amiről egyszer azt mondtam, sosem fogok aludni benne újra, hozzásimulva egy emberhez, aki maga a megtestesült gonosz, de úgy tűnik, még mindig szeretem ezt a gonoszt. A mobilom is csörög, úgyhogy átfordulok és megfogom, és anélkül veszem fel, hogy egyáltalán ránéznék a hívóazonosítóra. – Love ügynök.

– Ügynök. Nem tudok hozzászokni ehhez a címhez.

Roger hangjára azonnal felülök. – Roger. – Francba! Olyan a hangom, mintha valaki beledugott volna egy a banánt a számba, és közölte, hogy egyem meg most az egészet. Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! Kane azonnal mellettem terem, megragadja a lábamat és lefog. Istenem, ez a férfi ismer engem. – Visszajött a városba?

– Igen, és úgy hallottam, neked jelentek ennél az ügynél.

– Nem hiszem, jelentenie kellene nekem, de én kaptam meg ezt az ügyet.

– Te kaptad meg ezt? – von kérdőre, eléggé sértődöttnek hangozva. – Miért ne használnál engem? Egy közülünk eltűnt. Miért nem jövünk össze egy kávéra? Átbeszélhetjük.

– Az őrsön van ma? – kérdezem.

– Igen.

– Megkeresem ott.

– Le vagyok sokkolva, hogy nem akarsz kávézni. Régi barátok vagyunk. Olyan vagy, mint a lányom, Lilah.

– Van egy megbeszélésem. Majd keresem.

– Hm. Ja. Tégy úgy. – Lerakja.

Az ágy széléhez startolok, megfogom Kane munkaingét és magamra húzom. Mire összegombolom magamon, Kane nadrágban áll velem szemben. – Rosszabbá teszed, mint amilyennek lennie kellene. Menj, igyál egy kávét. Essél túl rajta.

– Nem akarok kávézni azzal az emberrel.

– Vigyél magaddal engem.

– Micsoda? Vigyelek el magammal? Beperelted a New York-i rendőrséget, meg az FBI-t.

Kezeivel végigsimítja a karjaimat. – A részlegnek felállt rám a farka, mert azt hiszik, kulcsfigura vagyok. Én leszek a rögeszméje, és kevésbé fókuszál rád.

– Nem. Ki van zárva. Nincs szükségem Kane Mendezre, hogy fogja a kibaszott kezemet. Komolyan, Kane? Azt hiszed, kisgyerek vagyok?

– Ember vagy, Lilah. Félsz attól az embertől.

– Én magamtól félek. Csak magamtól. Nem kell ezt rajtad kívül mással is megosztanom. És megtehetem, mert te is épp annyira félsz magadtól, mint én magamtól.

– Én viszont nem félek tőle. – Elenged. – De talán ez itt a tanulság. Én nem félek tőle. Magamhoz ölelem, aki vagyok. Öleld magadhoz, aki vagy, Lilah. Emiatt vagy jó abban, amit csinálsz. Mert látod a gonoszt odakint. Megérted.

– Mert gonosz vagyok?

– Mert te te vagy. Nézz a szemébe, és lásd annak a kurva előnynek, ami. Tönkretehetnéd, ha akarnád. Ő nem tehet tönkre téged.

– Gyűlölöd Rogert – emlékeztetem. – Ez befolyásolja a véleményedet. Gyűlölted őt attól a pillanattól fogva, hogy találkoztál vele.

– Nem tetszik az ösztöneimnek. Óvatos vagyok az ilyen emberekkel.

– És mégis azt akarod, hogy leüljek vele szembe?

– Tedd túl magad rajta – erőlteti. – Elveszíted az erőd, és ez nem vall rád.

Beszívom a levegőt, majd kifújom. – Igazad van. Istenem, gyűlölöm, amikor annyira igazad van. – Megfogom a telefonom, és visszahívom Rogert.

– Megyek, kitöltöm a kávét, amire időzítőt állítottam be – mondja Kane, a hálószoba ajtó felé sétálva.

Megcsörren a telefonom a kezemben egy ismeretlen számmal, és felveszem: – Love ügynök.

– Love ügynök – üdvözöl egy teljesen üzleties női hang –, Melanie Carmichael vagyok, az új halottkém, aki számos olyan gyilkossággal foglalkozik, amiben ön nyomoz. Szerintem találkoznunk kellene.

– Egyetértek. Mikor?

– Mikor tudna beugrani?

– Ebéd előtt ott leszek.

– Rendben.

Elköszönünk és Rogert tárcsázom. – Lilah?

– Áthelyeztem a megbeszélésemet. Van egy kis időm attól függően, mikor és hova megyünk. Meg kell állnom az orvosszakértő irodájánál. Válasszon valamit az iroda és az őrs között.

– Odamegyek hozzád. Jó lesz a Misty’s Diner háromnegyed óra múlva? Majdnem útba esik neked.

És az a kedvenc helye. Bár szerintem nem számít. – Rendben. – mondom, mielőtt lerakom, és meglátom Kane-t, aki két csésze kávéval a kezében sétál vissza a hálószobába.

Átad nekem egy csészét. – Elintézted a találkozót?

– Köszönöm – mondom, megemelve a csészémet, mert ismerem a jó modort, annak ellenére, hogy gyakran állítják az ellentettjét. – És igen. Háromnegyed óra múlva.

– Ne felejtsd el, hogy ma este van apád jótékonysági estje.

Elkerekednek a szemeim. – Visszautasítottuk.

– Nem utasítottuk vissza. Megyünk.

– Kane, pereled az egész kibaszott jog- és igazságszolgáltatási rendszert.

– Megfelelő időnek tűnik, hogy beköszönjek, nem gondolod?

– Nem megyünk el azért, hogy beinthess az igazságszolgáltatásnak. Az igazságszolgáltatásban dolgozom.

– Murphy viszont tudja, hogy velem vagy, Lilah. Öleld magadhoz, aki vagy. Együtt voltunk. Mindannyian úgy tudják, egy pár vagyunk.

Együtt voltunk. Miért vág gyomorszájon ennyire súlyosan a „voltunk”? – Kane…

– A Társaságnak együtt kell látnia minket, és azt is látniuk kell, hogy jól viselkedsz és támogatod az apádat, mert szükségünk van arra, hogy visszavonuljanak. Úgy pusztítjuk el erős ellenségeinket, ha elérjük, hogy lankadjon a figyelmük.

– Még csak nincs is itt ruhám, se időm sincs, hogy vegyek egyet.

Leteszi a csészéjét, majd elveszi az enyémet, és ugyanúgy tesz. – Gyere velem – mondja, megfogva a kezemet és átvezetve egy nedves álomba illő fürdőszobán – amit kibaszottul imádok – az óriási gardróbszobához – amit pont ugyanannyira imádok. A tekintetem balra siklik, a régen hozzám tartozó oldalra, és veszek egy nagy levegőt; még mindig ott van az összes ruhám.

Kane-hez fordulok. – Nem szabadultál meg tőlük?

– Nem, Lilah. Nem szabadultam meg tőlük.

– Biztos kényelmetlen volt megmagyarázni más nőknek.

– Együtt választottuk ki ezt a helyet. Nem hoztam ide más nőket. És tetemes mennyiségű új cucc van a földön lévő táskákban, és sok lóg címkéstül. Azzal a stylisttal hozattam mindet tegnap, akit szeretsz, beleértve az összes kedvenc illatszeredet is.

Nem hozom fel a pénzt. Kane gazdag. Én is az vagyok, édesanyám bizalma által. Ez nem a pénzről szól, sem számára, sem számomra. Sosem kellett erről szót ejtenünk egymás közt. – Egyszerűen csak feltételezted, hogy visszahozol engem ide.

– Idetartozol. Tudod. Tudom. Miért fogunk másképp tettetni? Az a lakás, amibe beköltöztél, kidobott pénz volt.

– Kane, a munkám. Nem tudok csakúgy…

Gyorsan és erősen magához rántott. – Murphy tud róla – fakad ki. Szard le a többit. Megmondtam. Maradsz.

– Ez az én döntésem, nem a tiéd. Nem parancsolhatsz nekem, Kane.

Összepréselődnek az ajkai. – Igazad van. – Hangja olyan szilárd, mint az arcvonásai. – Hozd meg a kurva döntésedet, Lilah. Majd az irodában lezuhanyozom. – Elenged és kisétál a gardróbszobából.

– Bassza meg!

Elfordulok és ránézek a ruhákra, ott van egy címkés rózsaszín ruha, amely ebbe az irányba van fordítva. Nyilvánvalóan olyan ruha, amiről Kane azt akarta, hogy észrevegyem. Odamegyek hozzá, és kezembe veszem a selymet. Ő az egyedüli ember, aki látja azt a részemet, amely lágyabb, amely rózsaszín, és amely olyan, mint édesanyám. És mégis, ő az egyedüli ember, aki egyúttal látja a borzalmas, sötét részemet is. Ez fontos. Bassza meg! Ez a lényeg. Megpördülök és kiszaladok a gardróbszobából, átsprintelek a fürdőszobán. – Kane?! Kane?!

Nem válaszol, mikor azonban belépek a hálószobába, az ágyon ül. – Átkozottul szeretlek – bukik ki belőlem. – Ezt akarod hallani?

Feláll. – És még mit, Lilah?

– Elmegyünk a partira.

– És még?

– És olyan egy akaratos szemétláda vagy. Nem hagylak itt. Ezt akarod hallani? De ne gondold tovább. Imádom ezt a lakást, meg a fürdőszobát, meg…

Most már velem szemben áll, kezébe veszi a fejemet. – Nem hagysz itt. Igen. Ezt akarom hallani. Itt megállhatsz.

– Még mindig egy seggfej vagy.

– Tudom. – Megcsókol. Ezt teszik a seggfejek. Megcsókolnak, te pedig elfelejted, hogy miért fontos a seggfejségük. Én viszont emlékezni fogok. Tudja, hogy emlékezni fogok.

30. fejezet

 

 

Fordította: Isabelle

 

 

Késésben vagyok a kávéról, ami azt bizonyítja, hogy Kane egy seggfej. Nem akart kiengedni a kurva zuhany alól. Még csak meg sem tudtam csodálni a csempét, amit választottam, mivel egész idő alatt rajtam volt. Basszus. A hajam még mindig vizes, így most egész nap be lesz göndörödve, ami tudjuk, szerintem kevésbé megközelíthetővé tesz. A lakásról egy rövid séta után a sarokra érek, és a Misty Vendéglő feliratra nézek. A telefonom jelez, hogy Kane hív.

– Csak tedd meg – mondja, amikor felveszem.

– Figyeltetsz? Tényleg, Kane? Nem tudok egy követővel élni.

– Lilah, nem figyellek, csak ismerlek.

– Nem ismersz olyan jól, mint hiszed – leteszem. Utálok kiszámítható és kiismerhető lenni. Utálok egy kis kibaszott beszarinak tűnni, aki a hüvelykujját szopogatja a sarokban, mert a Vén Bagós itt van, és talán megbántja az érzéseit, hogy felismeri, milyen ördögi ribanc vagyok. Átvágok az utcán, és ezúttal nem állok meg. Belépek a félig üres étterembe és Rogert keresem. Nincs itt, a fene essen bele. Most egy bokszban kell ülnöm és félősen szopogatnom a hüvelykujjamat, miközben várnom kell rá. A pincérnő mutatja, hogy foglaljak helyet. Leülök egy helyre az ajtó jobb oldalán az ablaknál. A hátam az ablakra néz, de belátom az ajtót és az éttermet. Addig, amíg nem lőnek hátba, minden szuper. Nos, leszámítva a tényt, hogy a régi mentorom a szemembe kíván nézni és nagy valószínűséggel egy gyilkost fog látni. És rám fog köhögni. Istenem, utálom azokat a köhögéseket. Tényleg elég fura nekem, hogy egy férfinak, aki ennyire pedáns, ilyen ocsmány szokása legyen. Nem áll össze. Eltelik tíz perc, és végre kapok egy kis rohadt kávét, és még csak sütőtök sincs benne. Istennek anyja, kurvára köszönet ezért. Roger nem tűnt még fel, így megpróbálom hívni. A kapcsolat egyből hangpostára megy. A telefonom csörög, és lepillantok az asztalra, hogy lássam, Tic Tac hív. – Igen, Tic Tac mester. Vagy te vagy az alárendelt, és Mike a mester?

– Melegek vagyunk, Lilah, nem perverzek.

– Oh, ne haragudj. Tudod, hogy ezen még mindig tudsz változtatni. Ha csak…

– Hagyd abba – veti oda. – Fejezd ezt be!

– Rendben. Csak segíteni akartam neked egy kicsit felpezsdíteni a dolgokat.

– Van egy ötletem. Egy munka ötlet.

– És jó? – kérdezem.

– Ez egy olyan nap lesz veled, ugye?

Kortyolok a kávémból. – Úgy látszik.

– Megszerzek minden olyan személyt, akinek akár a legkisebb köze van ehhez, még a texasi öngyilkosokat is, és összekötöm a hálózattornyokat, álláselőzményeket és még a helyeket is, amit meglátogattak. Időbe fog telni, de beszéltem Murphyvel, és ad egy csapatot, akik segíteni fognak.

– Mennyi ideig fog ez tartani a csapattal?

– Darabokra bontjuk, és kivonjuk az infókat, ahogy haladunk előre. Minden a kulcsinformációk megtalálásán múlik, és kitalálni, hogy mi a lényeges a szeméthalom közepén.

– Van bármink, ami most számít? Kurvára biztosan nem úgy tűnik.

– Egyetértek, emiatt csinálom ezt az egészet. És mellesleg, most már én is a csapatodhoz tartozom, extra motiváltan, hogy elviseljem a szarságaidat egy nagy fizuemelés reményében.

– Ó, bassza meg! Megkértem, hogy valaki mást adjon.

Morog. – Tényleg, Lilah? Nem vagy képes megtartani a dolgokat magadnak?

– Csak vicceltem. Üdvözlet a Lilah csapatban, másképpen úgy is hívják, a tortúra csapat.

– Nehéz megmondani mikor viccelsz, Lilah.

– Ez a hízelgő, titkos képességem. Valaki az új csapatodból azonnal adjon egy listát a nehezen azonosítható toxinokról.

– Igen, Love ügynök – mondja, monoton hangon és robot módban. – Neked kellene az alárendeltnek lenned.

Leteszi, nevetek és hívom Jayt. – Bármi?

– Lily munkába ment, megállt a Starbucksnál útban odafelé, és úgy néz ki, mint egy eléggé normális ember, de kivagyok én, hogy ítélkezzem? Olyan embereket ismerek, mint te és Kane.

– Most annyira kurva vicces vagy. Mi van még?

– Bementünk a lakásába, és az is normális.

– Be volt vetve az ágya?

– Mi? – kérdezi, és a tekintetem egy ismerős spanyol nőre téved pincérnő uniformisban, amint feltűnik a pult mögött. A szemei találkoznak az enyémmel, és felismerés ugrik be mindkettőnknél. Ő az őr a halottasházból. Leteszem és felállok, hogy odamenjek hozzá. Megfordul és futni kezd, befordulva a konyhába. Megpróbálom felemelni a pult ajtaját, de be van ragadva. Megpróbálom megkerülni a rohadékot, és elsodrok néhány tányért és üveget magammal, de baszódjanak meg. Az emberek sikítanak. Továbbmegyek. Előveszem a fegyverem, és belépek a konyhába, két embert találva ott kötényben, igencsak rémültnek látszanak. – Hová ment?

Az épület mögé mutatnak, arra rohanok, le egy folyosón, ami egy sikátorba vezet. Nincs itt. Eltűnt. Felszívódott. De a járda közepén van valami, ami rózsaszínnek tűnik. Vágok egy grimaszt és elindulok abba az irányba. Leguggolok és lebámulok az ajándékra, amit nekem hagytak itt. Egy gumi malac az. Megértem az üzenetet, amelyet nem hiszem, hogy sokan értenének. Ez azt jelenti, hogy igazoltan, annyira jelentéktelen vagyok, mint egy disznó. Nem az átlag szerint teljesítek. Talán ugyanúgy kibelez és szárazra, kivéreztet. Szirénák hangja hallatszik a háttérben, és én sóhajtok. Basszus. Most ezzel a szarsággal kell törődnöm. Betasakolom a malacot, és berakom a tereptáskámba, ami mindig a csípőmön van. Az étkezde vezetője az ajtóban találkozik velem. Egy járőrkocsi megáll, és a nyomozók a mi irányunkba sietnek. Felmutatom a jelvényemet. – Love ügynök. Része a szóban forgó ügynek. Lépjen le. – Ránézek a vezetőre. – Ki volt a nő, akit üldöztem?

– Maria Mendez.

Kane vezetékneve felkelti a figyelmemet, habár ez egy gyakori név. – Szükségem van az elérhetőségeire, gyorsan.

– Igen, hölgyem.

A nyomozókhoz fordulok. – Magas, spanyolos kinézetű nő, hatvanöt kiló körüli. Kutassák át a környéket.

Bólintanak, és elsietnek. A hátsó ajtónál találkozom a vezetővel, és átad nekem egy darab papírt a címmel. – Nincs telefonja.

– Milyen régóta dolgozik itt?

– Hat hónapja. Jó alkalmazott. Kisgyerekei vannak.

– Rendben. – Újra a jó modoromat használom. Haladásban vagyok.

– Köszönöm. Ne haragudjon a rendetlenségért. – Benyúlok a táskámba, és néhány száz dollárt nyújtok át neki, amit pont ilyen alkalmakra tartogatok. – Ez a kávéra lesz.

A szemei kikerekednek. – Köszönöm. Köszönöm szépen.

Elindulok. Ismerem a várost régebbről, amikor az NYPD-nél voltam. A cím egy pár háztömbbel arrébb van. Hívom Kane-t.

– Mennyire volt rossz?

– Ismersz egy Maria Mendez nevű nőt, harmincas, ötven kiló körüli, aki igazán jó abban, hogy egy ribancot dühössé tegyen?

– Nem tűnik ismerősnek, de mi, mexikóiak, szívünk mélyéből szeretjük a vezetéknevünket. Miért?

– Majd később elmondom. Most ezzel kell foglalkoznom.

– Roger?

– Nem tűnt fel.

– Ez fura.

– Jah. Ugye? Mennem kell. – Leteszem, és átfésülöm az utcákat. Öt perc alatt Mariához érek és követem az egyik a lakót a kaputelefon által nyitódó ajtóban. Már éppen azon vagyok, hogy felmenjek a lépcsőn, amikor Maria kilép a lépcső alól.

– Szükségem volt a pénzre. Gyerekeim vannak. Az egyikük beteg. Speciális légzés kezelésre van szüksége, és kétségbeesett voltam – elkezd sírni.

– Megijedtem, amikor megláttam magát, de nem tudok futni. Nem akarok futni. Ugyanis a gyerekeimnek szükségük van rám. Szükségük van rám – szipog.

Bassza meg! Utálom a könnyeket.

– Mondjon el mindent – mondom, egy frázis, ami arra készteti az embert, amit már amúgy is tudok. Működik.

– Azt akarta, hogy azt tettessem, hogy őr vagyok, lopózzak be, és csináljak fényképeket néhány orvosi leletről.

– Ki az az ő?

– Valami riporter – átkarolja magát. – Nem tudom milyen honlaptól. Valami honlap volt.

– Hogyan találkozott vele?

– Bejött az étkezdébe, és hallotta, ahogy a gyerekeimről beszéltem egy törzsvendégnek.

– Hogy nézett ki?

– Kora harmincas, fekete, új, menő öltöny. Nem tudta, de még mindig rajta volt a címke. Nem adott meg nevet.

Ez nem az Esernyős Ember. Valószínűleg valami fickó, akit az utcán szedett fel. Ez csak egy megrendezett ügy. Meg kellett volna, hogy találjam a nőt. Meg kellett volna, hogy találjam a disznót, ha elmegyek, és itt hagyom ezt a nőt, meg fogja ölni, hogy engem büntessen. Ez egy játék. Eléri, hogy kergessem a farkam.

– Nem akarom, hogy itt maradjon. Azt akarom, hogy elmenjen a városból. Küldök valakit, hogy vegye fel. Mindent kifizetek magának.

– Mi van a munkámmal?

– Van valahol egy hely, ahol élni akar, bárhol máshol, csak nem itt?

– Nos, igen. Colorado. Úgy hallottam olcsón lehet ott élni.

– Akkor Colorado lesz. Adok magának elég pénzt, hogy újra kezdje.

– Tényleg?

– Tényleg. Menjen pakolni. Mindent elrendezek.

Átfonja a karjait körülöttem és megölel. Könnyek és ölelés, most lőjön le valaki. Amikor újra elenged, elillan, kilépek és hívom Jayt. – Nem, nem vetette be az ágyát és ez miért fontos?

– A szokások leírnak egy karaktert, de most van egy ügyem. – Elrendezem a megállapodásomat Maria Mendezzel. Nem gondolom, hogy a vezetéknév véletlenszerű lenne. Ez egy üzenet, amit meg kellett, hogy kapjak, amikor megtalálom Mariát. Semmit nem jelent a nagy képben. Azt mondja nekem, hogy Kane egy nagy semmi. Azt mondja nekem, hogy Kane nem tud megvédeni engem, mintha szükségem lenne Kane kurva védelmére. Azonban még mindig nem hallottam Rogerről, és most már kezdek aggódni. Maria elterelés lett volna, és Roger az áldozat? Újra tárcsázom, és a vonal kicsörög, Roger felveszi.

– Ne haragudj, Lilah. Az átkozott metróm leállt. Pokoli volt lent. Még mindig áll a kávénk? Néhány háztömbnyire vagyok.

Biztosan nem fogunk kávézni. – Majd később kereslek.

– Találkozunk a törvényszéki orvos irodájában.

Természetesen, mert nem tudok megszabadulni ettől a férfitól, vagy nyilvánvalóan Esernyő Embertől. – Rendben. – Leteszem, de nem indulok el újra. Valami mocorog bennem, és aztán elkezd marcangolni. Van valami az orrom előtt, ami hiányzik. Valami erről a reggelről, és ezekről az eseményekről. És amit kihagyok emiatt a seggfej miatt, életekbe kerülhet.