8. Fejezet

 

8. fejezet

 

 

Fordította: Isabelle

 

 

Kane azonnal megpróbál visszahívni, és esküszöm, azonnal kitépném a fülhallgatót a fülemből, ha bármire is merném használni a kezemet azon kívül, hogy a Glockot tartom. A nő – vagy a nőnek öltözött személy, nem lehetek benne biztos ebben a szarrá ázott sötét sikátorban – nem mozdul. Óvatosan közelebb lépek, és az eső úgy dönt, hogy tökéletes kis ribanc lesz, mivel újra heves felhőszakadásba megy át. A fülemben a csengés abbamarad, majd újra kezdődik. Meg fogom fojtani Kane-t, amikor újra látom. Vagy lelövöm. Tényleg úgy gondolom, valakit le kell lőnöm ma este. A fegyveremmel magam előtt, ujjam a ravaszon, a táskámba nyúlok, hogy megragadjak egy elemlámpát, de szent szar, képtelen vagyok megfogni. Francba, az idő minden, amikor egy élet van veszélyben – az enyém vagy valaki másé –, így azt az átkozott esernyőt tartó személy felé megyek. Egy piros esernyő, éppen olyan, mint amilyet az étkezde ajtajában hagytam. Szent egek, azt az esernyőt tartja, amit otthagytam. Az esernyő rázkódik. Minél közelebb érek, egyre jobban rázkódik. Nem teszek úgy, mintha tudnám, miért. Lehet félelem miatt. Lehet egy játék része.

– Kezeket fel! – kiáltom. – Dobja el az esernyőt!

– Nem tudom eldobni az esernyőt! – kiáltja a nő, a hangja tompa az esőben, de kiérzem a kétségbeesést, nyers és valódi. Vagy jó színész, vagy egy áldozat. A francba, már láttam jó színészeket áldozatot játszani.

– A kezemhez van ragasztva! – kiált vissza. – Ne lőjön! Ne lőjön! Kérem, ne lőjön! – Eltart néhány másodpercig, amíg feldolgozom a szavainak a jelentését. Még egy másodperc, amíg úgy döntök, hogy félelmet hallok a hangjában. És még egy, amíg azt mondom, bassza meg, és úgy döntök ez a nő tényleg ártatlan. Kockáztatom az életemet, hogy megmentsem az övét. A fény, ami a nőre irányult eltűnik. Ez az én jelem. Végigfutva a sikátoron, be a sötétségbe,  megteszem a kettőnk közti távolságot. Abban a percben, ahogy elérem, megfogom, átpásztázom a sötét lyukat, ami mögötte van felemelt fegyverrel a kezemben, legyőzöm a késztetést, hogy lőjek, mert amíg nem bánom, ha meg kell ölni valakit, én akarom kiválasztani, ki legyen az. Nem bízom abban a seggfejben, aki az egész mögött áll, hogy nem áll-e egy másik ártatlan nő ott a lövésemre várva. Még mindig az ismeretlen sötétséggel szembenézve, a hátamat a nő hátához szorítom, és elkezdem kifelé tolni a sikátorból, fegyverem az ismeretlenen, azt várva, hogy egy fenyegetés bármely percben megindulhat felém. A nő elkezd sikítani, reagál valamire maga előtt. A kurva életbe! Tudom, hogy ez lehetett egy csapda, valaki mindkét irányból jöhet felém, de az egyetlen dolgot teszem, amit tehetek, amit az ösztöneim súgnak, hogy tennem kell.

Megfordulok és a nő elé lépek, a fegyverem arra célzom, akárki vagy akármi legyen is az, ami sikításra készteti. Egy férfi esőkabátban áll ott, nyomomban van, a fegyvere az oldalánál, az enyém a mellkasára céloz.

– Kane-nel vagyok – vallja be, az utcai lámpa megvilágítja az éles magas arccsontját. – Fedezem. – Nem vár beleegyezésre. Elénk vág, és a francba, bravúrosan veti magát az ismeretlen után.

– Segítség! – nyögi a nő mögülem. – Segítség! – Megfordulok és felém a térdére rogy. Leguggolok vele, megtámasztva őt, és a francba, az esernyő a hátamba vágódik. Felmordulok fájdalmamban. – Segítség – zihálja, a feje a vállamra esik, ahogy hörgő hangokat kezd el hallatni. Méreg. Ez méreg. Tudom, hogy az óra ketyeg, nem gondolok a kockázatra, ami engem érhet. Megbirkózva a súlyával, az oldalára fektetem, a pozícióba, ami megnyitja a légutakat, megakadályozva, hogy megfulladjon a hányadékában, de a folyamatban majdnem kiszúrja az esernyő a szememet. A telefonom újra csörög, és ezúttal válaszolok.

– Lilah – mondja Kane sürgetően.

– Hívd a 911– et – utasítom, és máris előveszek egy gumikesztyűt a táskámból.

– Egy nő megsérült – teszem hozzá. – Valószínűleg mérgezés. Most, Kane. Most.

Leteszi anélkül, hogy megkérdezte volna a címet, de tudja a tartózkodási helyemet, és Isten áldja érte. Lehúzom az átázott kapucnimat az átázott hajamról, és mert hiszem, hogy egy méreggel állunk szemben, és a kezemet be kell dugnom a szájába, felhúzom a kesztyűt a bal kezemre. A fegyver a jobb kezemben marad, abban, ami nagyobb pontosságot ad, és valahogy, még mindig sikerül a nőt a hátára fordítanom, mielőtt beledugnám az ujjamat a szájába, egy idegen testet keresve.

– Hátulról tiszták vagyunk – jelenti be Kane embere, ahogy mellém ér. – Semmi esély rá, hogy elérje magát onnan vagy felülről. – A hangja erősen akcentussal teli, egy csúnya heg fut végig az arcán, és esküszöm, ha a kartellből van, mindkettőjüknek meg fogom köszönni, és aztán megverem őket, amikor ennek vége lesz. – Mi a franc van az esernyővel? – kérdezi.

– A kezéhez van ragasztva. Ne érintse meg. Meg van mérgezve. Ne tegye magát a következővé. Megígértem Kane-nek, hogy magam ölöm meg.

Kiveszem a kezem a szájából. Nincs benne semmi. Nincs semmi, amit ártalmatlanná tehetnék. Visszafordítom az oldalára. Szirénák hangja hallatszik a közelből, hála istennek, és Kane emberének. Visszadugom a fegyvert a tokba, és lehajolok, hogy leellenőrizzem a nő légzését. Elkezd rángatózni. Nem tehetek semmit, de megfogom az esernyőt a kesztyűs kezemmel, hogy távol tartsam attól, hogy megsebesítse. Még Kane emberét sem utasíthatom arra, hogy segítsen lefogni, anélkül, hogy kockáztassam, hogy meg ne fertőzze magát. Ahogy most állunk, már amúgy is fertőzött vagyok, de én vagyok az egyetlen és ennek így is kell maradnia. Egy fénysugár hasít keresztül a sikátorban, fények egy tűzoltókocsiból, és három tűzoltó siet felénk.

– Love ügynök, FBI – kiáltom, ahogy az egyik férfi elér minket. Gyorsan hozzáteszem. – Mérget gyanítok, és ez nem egy különös eset. Védjék meg magukat!

A nő abbahagyja a rángatózást és megmerevedik, semmilyen hang nem jön ki a száján. – Bassza meg – mormogom, szemügyre veszem az előttem álló tűzoltót, a kezem a térdemen pihen. – Semmilyen tárgy nincs a szájában. Ez minden, amit tudok. – Bólint, én pedig felállok, helyet adok a többi férfinak, aki csatlakozik hozzá, hogy dolgozzanak. Az eső újra elkezd esni. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is elállt, de nincs időm arra, hogy lelassítson. A kis ribanc, aki ezt csinálta, valahol a közelben van. Az utca felé megyek, ahol találkozom a kiérkező két rendőrrel. Megfogom a jelvényemet, és eléjük állok, megmutatom. – FBI. Love ügynök. Valószínű mérgezés. A gyanúsított elmenekült. Nincs leírás. Zárják le az utcát és kezdjék el átfésülni most. – Fogok egy zacskót a táskámból és arra használom, hogy eltávolítsam a kesztyűt és az egyik nyomozónak nyújtom.

– Bizonyíték. Vizsgáltassa meg. – Kicipzárazom a dzsekimet, és hagyom, hogy a földre essen. – Ezt is. Viseljen kesztyűt.

Az egyik nyomozó már az adóvevőn beszél, elrendeli a lezárásokat és a keresést. A másikhoz fordulok, ahogy másik két rendőr és egy tűzoltó csatlakozik hozzánk. A tűzoltó van a látómezőmben.

– Nincs senki másra szükségünk, aki nincs máris aktívan jelen a helyszínen. Védje meg az embereit. Küldjön vissza mindenkit, akit tud az őrsre. – Bólint és elsiet. Az egyik rendőrre nézek.

– Zárja le a sikátort, és rendeljen egy vizsgálati csoportot ide azonnal – nézek egyikről a másikra. – Ez most már egy gyilkossági helyszín, ami közvetlenül kapcsolódik a Mia Moore gyilkossághoz két házsarokkal arrébb. Átveszem az irányítást. Mondja meg Williams nyomozónak, ha harcolni akar velem ezért, beszéljen a főnökömmel, Murphy igazgatóval. Megértette?

– Igen, hölgyem – mondja az egyik rendőr, követi a másik és mindenki beleveti magát az akcióba. Valaki hoz nekem egy rendőrségi kabátot, amit elfogadok. Felveszem, amikor Kane embere mellém lép és felé fordulok.

– Meg kell tudnunk, hogy a szarházi, aki ezt csinálta hol van. Legyen nő vagy férfi, itt van. Maga jobbra megy, én balra.

– Nem – mondja. – Az a parancsom, hogy magával maradjak.

– Két választási lehetősége van – válaszolom. – Letartóztatom, vagy követi a parancsaimat.

Vág egy grimaszt. – Megfelel a ribanc hírnevének.

– Köszönöm – mondom, bóknak véve. – Most menjen.

Magam mögé tekintek, látom, hogy szalagot húztak a sikátoron keresztül. Ez minden, amit látnom kell. Fogom a fegyverem és a lámpámat, lefelé megyek az utcán, nyugalom uralkodik rajtam. Fel akar idegesíteni. Azt akarja, hogy túlreagáljam, hogy valami hülyeséget csináljak. Kár, hogy rossz ügynököt választott. Nem fogom túlreagálni. Nem fogom letartóztatni. Meg fogom ölni. Az árnyékba vetem magam, leellenőrzök minden sötét sarkot, felnézve, balra, jobbra, mögém és előre. Átmegyek a törvényes határokon. Utasításokat adok, válaszokat adok. Megállok a sikátoroknál, és még azt is meg merem tenni, hogy az épületek mögé lessek. Nem fogom beteljesíteni a gyilkosságot, amire vágyok ma este. Visszatérek a sikátorba, ahogy Beth megérkezik, és elmondja azt, amit már amúgy is sejtettem. – Halott – mondom, ahogy mindketten a szalag vonalába lépünk.

– Igen. Halott. Mi a fasz, Lilah? – És ezúttal nem mondja, hogy „elnézést a szóhasználatért”. – Most már két halott nő van. Visszatértem… a mihez is?

Két női halott.

A gyilkos azt mondta három van.

Ez azt jelenti, hogy valaki meg fog halni.