6. Fejezet

 

6. fejezet

 

 

Fordította: Isabelle

 

 

Nem foglalkozom, azzal, hogy visszahívjam Kane-t. Személyesen jobban küzdünk egymással és mindenki mással. Kortyolok még egyet a fehér bögrében lévő sütőtökös főzetből, és ó uram, segíts nekem, talán nem is olyan rossz. Bárhogyan is, de nem leszek egy sütőtökmániás, még ha évszakhoz illő is. Nekem vagy mézeskalács, vagy semmi más. És van ez a telefonhívás és nosztalgiázás a régi mentorommal, vagy számomra nincs semmi. Murphy világossá tette a dolgokat. Görgetem a telefonszámokat, hogy megtaláljam Roger Griffinét. Nem beszéltem ezzel a férfival évek óta. Nem tudom, miért van meg még mindig a száma, de megvan, és most használom. Nincs más választásom. Ez a tetthely nekem volt megrendezve, és ő tudja, hogy ez honnan ered. Tudnom kell, miért kért ehhez. Megnyomom az átkozott hívás gombot és visszatartom a lélegzetem.

– Itt Roger Griffin – válaszol a cigizéstől reszelős hangján, és a tény, hogy nem tudja, ki hívja, mivel soha nem adtam meg neki az LA-i számomat, ad nekem egy percet, hogy elképzeljem, napfény és cigi által nyomot hagyott bőrét, a régi fa asztala mögött. Az, amelyik előtt vele szemben kellett ülnöm, amíg elemeztetett velem egy esetet, éppen azelőtt, hogy azt mondta próbáljam meg újra, de ezúttal helyesen. És úgy is tettem. – Halló? – mondja újra.

– Lilah vagyok.

– Lilah Love? – sokkoltnak hangzik, ami igencsak fura, mivel ő volt az, aki ennek a bűncselekménynek a helyszínére hívott.

– Igen, igen én vagyok. Régen nem beszéltünk.

– Úgy gondolod? Őrület. Éppen valamelyik este néztem meg egy filmet az anyáddal a főszerepben, amikor szőkére váltott, hogy eljátssza Marilyn Monroe-t. Nem tudom elhinni, hogy nincs többé, nem mintha lett volna lehetőségem rá, hogy valaha is találkozzam vele, de látni a képernyőn és tudva, hogy már nincs, el sem tudom képzelni, te hogyan érezheted magad.

Ó, fejezed be a kurva beszédet, gondolom. De várjunk csak! Visszaterel Ted Pocher milliárdos kommentjéhez, amikor belefutottam az apám házánál múlt héten. Egy kicsit jobban emlékeztetsz anyádra, mint azt gondoltam. Más szóval, egy probléma vagyok, amit el kell intézni, és ha nem félne Kane-től, valószínűleg mostanra már halott lennék. Mostanra Pocher is halott lenne, ha nem is Kane miatt. Kane-re és rám vár még egy beszélgetés erről a témáról.

– Még a te barna hajaddal is – folytatja. – Éppen úgy nézel ki, mint ő. Ez igen különös. Természetesen, te egy nyers, kemény átkozódó gépezet vagy. Nehéz elképzelni, hogy a képernyőn lévő szépség egyfolytában azt mondja, hogy „bassza meg”. Mindenesetre, ahogy őt néztem, rád gondoltam, most pedig felhívsz.

– Igen csak meg voltam döbbenve, amikor behívtak erre az esetre ma este – teszem hozzá továbblépve. – És akkor még jobban, amikor maga nem volt ott.

– Milyen eset? – Köhög, ami a dohányosokra jellemző, és szinte magam előtt látom az időjárásnak kitett, megviselt bőrét, sötéten és ráncosan. – Várj – teszi hozzá, megköszörüli a torkát. Istenem, utálom, ahogy megköszörüli a torkát, olyan szinten, hogy képtelen vagyok rá jelzőt találni a gondolataim között. – Itt vagy New Yorkban?

– Igen. Természetesen, itt vagyok. Össze vagyok zavarodva. Azt hittem, tudja! Ma este behívtak egy gyilkossághoz a kérésére.

– Nem az én kérésemre. Én itt vagyok Connecticutban, egy rendőrségi konzultáción. Talán valaki más hallotta, hogy New Yorkban vagy, és úgy döntött, téged oszt az ügyre, ami okos volt. Jól és alaposan képeztelek ki.

Az ujjaim dobolnak az asztalon, Donna egy kávéskancsót és csészét tesz le mellém, megtölti meleg gőzölgő főzettel. Úgy gondolom, végre elég jó borravalót adtam neki, hogy azt kapjam, amit akarok. – Nem maga hívott be? – kérdezem, kitekintve az esőre, ami továbbra is esik, és vele együtt még több szar esik le. A szar csak úgy jön.

– Nem én. Határozottan nem én.

– A főnökömnek azt mondták, maga hívta, van három női áldozat, és egy sorozatgyilkos szabadon, akinek az elkapásában problémákba ütközött.

Horkant. – Úgy ismersz, mint aki valaha erősítést hívott? És te tudod, hogy a sorozatgyilkosok mennyire lázba hoznak. Ezt sem adnám fel.

Nem. Nem tenné. Ezt én is tudtam. – Ez az, ami a kezedbe akadt? – kérdezi. – Egy sorozatgyilkos?

– Nem tudok eleget, hogy bármit is megerősítsek ezen a ponton. Van egy halott nőm, akit beállított a seggfej, aki megölte.

– Egy áldozat, nem három? Nem azt hallottam, hogy hármat mondtál?

– Az ügyön lévő nyomozó azt mondja ez egyedi eset. Williams nyomozó. Ismeri?

– Ja. Az egy tenyérbe mászó alak.

Nem fejti ki alaposabban, továbbhalad a kirakóson. Imádja a puzzle-t. Mindig azt mondta, hogy azon a problémán dolgozz, amit meg tudsz oldani.

– Honnan a pokolból jött a hármas szám? – kérdezi.

– Honnan jött a hívás? – kontrázok. – A főnököm tényleg azt hiszi, magával beszélt.

– Biztos valami keveredés volt. Nem beszélt velem, és már itt vagyok egy ideje. Két női halottam van két hét alatt.

Egy plusz kettő egyenlő hárommal. – Be vannak állítva? – kérdezem.

– Igen. Pózban vannak.

– Bármilyen kellék?

– Magas sarkú – mondja. – Ez szereti a magas sarkú cipőket. Azt hiszed, hogy az enyém és a tiéd egyenlő hárommal?

– Az enyém esernyővel volt beállítva.

– Hajszín?

– Szőke – mondom.

– Az enyéim barnák – mondja. – Kor?

– A húszas évek végén.

– Itt harmincasok. Nem igazán tűnik hasonlónak.

És mégis, ahogy újra ismétlem magamban, egy plusz kettő egyenlő hárommal, és valaki azt akarta, hogy kössem össze a pontokat, amik hozzá vezetnek.

– Cserélhetünk aktákat?

– Figyelembe véve, hogy azon az eseten dolgozol, aminek az enyémnek kellene lennie, igen. Már nagyon régen volt, hogy együtt oldottunk meg egy ügyet, kölyök. Küldj nekem egy biztonságos e-mail címet.

– Fogok. És Roger, úgy érzem, valami nem stimmel. Óvatosnak kell lennie. Ajánlhatok védelmet…

– Pokolba, ne. Ha valami gyilkos végre elkapja ezt az öregembert, úgy fogok lelépni, hogy azt csinálom, amit szeretek.

– Maga nem az a fickó, aki megküzd a bűnözőkkel és lelövi őket. Maga profiloz.

– Tudok bánni a fegyverrel és magammal, te nő. Elég.

Leteszi. Megpróbáltam, és ennyiben hagyom. Visszatérek az ügyhöz, feldolgozva azt, amit tudok. Tényleg nem vagyok benne biztos, hogy a Társaság, vagy egy gyilkos baszakodik velem. A tekintetem az ablaküvegre esik abban a reményben, hogy látom a gyilkossági helyszínt, reményben, hogy egy villanykörte felkapcsolódik, és a válaszok követik. Amit találok, egy személy ballonkabátban egy piros esernyőt tart a kezében eltakarva a kilátásomat. Nincsenek véletlenek. Ez nem egy baleset. Adrenalin szabadul fel bennem, hogy biztosan tudom, hogy újra átbasztak, kigúnyoltak, talán még csapdába is csaltak, hogy kibújjak a csigaházamból. A legtöbb ember azt mondaná, ne menj, de én nem vagyok a legtöbb ember. A kezem a fegyveremre szorítom, felállok és az ajtó felé megyek.