17.-18. Fejezet

 

17. fejezet

 

 

Fordította: Lilith

 

 

A helyszínen lévő rendőrök Williams nyomozó lakásánál nem találnak semmi szokatlant, ami elég lehetne egy teljes házkutatás igazolására, így kénytelen vagyok távozásra utasítani őket. Talán kiléphetett, mert a múlt éjjeli helyszín túl sok volt számára, különösen a tavalyi belső nyomozása után. Talán csak ki van ütve a piálás és csokizás után, és ki kell aludnia magát. Még azt a gondolatot is fontolóra veszem, hogy Williams nyomozó az Esernyős Ember, de elvetem az ötletet. Ő nem ő.

Ezt letisztázva, a tény, hogy eltűnt, hozzáadva ahhoz a tényhez, hogy bizonyíték tűnt el, elvezet ahhoz a meggyőződéshez, hogy a rendőrőrs nem a legjobb helyszín a munkára. Nos, ez, illetve a tény, hogy az itteni emberek fele azt a fajta üres tekintetet mutatja felém, amely azt súgja, senki sincs otthon. Esküszöm, a fele kokaint szív, vagy bedob legalább három tequilát, mielőtt megérkezik a munkába. Csak remélni tudom, hogy a Társaságnak dolgoznak. Az aktával a táskámban készen állok arra, hogy elhagyjam a pokol ezen bugyrát, de van még egy megállóm: Williams nyomozó legszemélyesebb tere.

Belépve az irodájába behúzom az ajtót és leülök, elkezdek kutatni, amely hirtelen olyan haszontalannak és sterilnek érződik, mint Mia Moore lakása. Minden tökéletes sorban áll, pontosan felcímkézve. Nincs por. Nincsenek firkák az asztali naptáron. Nincs jele annak, hogy egy ember tartózkodik itt. Újra fontolóra veszem az ötletet, hogy Williams nyomozó az Esernyős Ember, de ez a gondolat még most sem ereszt gyökeret. Ettől függetlenül, valóban látok itt egy kényszeres személyiséget, ami egy lehetséges kapocs Williams, Shelly és Mia között, köztük és az Esernyős Ember között, aki minden értelemben előre tervez. Lehet egy közös barát vagy családtag? Kihúzom az íróasztal fiókjait, és elkezdem átkutatni Williams munkaterületét, de még mindig nincs semmi személyes, semmi sincs itt, amiről úgy tűnhet, hogy kapcsolódik egy véleményhez vagy bármihez, még egy étlap sem egy kedvenc étteremhez.

Ujjaimmal az asztalon dobolok, átgondolva azt, amit Williamsről tudok, mikor elér hozzám egy „ó, a francba” pillanat. Ez a hely, ahol jelenleg vagyok, egy olyan fajta személy tulajdona, aki felvenné azt a narancssárga öltözéket és pedánsan védelmezné a helyszínt. Ez nem az a Williams, akivel a helyszínen találkoztam. Az volt az igazi Williams, vagy ez az igazi önmaga? Kitakarította a munkahelyét valaki, ő, Esernyős Ember, vagy esetleg a Társaság valami oknál fogva? Kérdések törnek fel a fejemben a csapata számára, de azt is tudnom kell, hol a pokolban van most Ed, a biztonsági cég tulajdonosa, mert ha a távozásom után bukkanna fel, másik szarlavina indulhat. Tárcsázom az irodája számát, és közvetlenül üzenetrögzítőre megy. Következőnek a recepciós pultot hívom. – Elérhetetlen – közli velem egy nő. – Átvehetek egy üzenetet?

Lerakom.

Vagy menekül, vagy ügyvédet keres. Csak fel kell bukkannom az irodájánál. Veszek egy papírt és lefirkantom a biztonsági cég címét Mia barátjának, North Madison címével együtt. Az úti célokkal a fejemben felállok, és az ajtóhoz megyek, csakhogy nyitva van, és egy hatalmas, ismerős nyomozó (akit még régi napjaimból ismerek) foglalja el most az ajtónyílást, mély megrovás ül máskülönben csinos arcán. – Houston, van egy kis gondunk – mondom, és ez nem csak egy becenév. A vezetékneve valóban Houston.

– Igen, van – mondja, visszavezetve az irodába, mert úgy tűnik, hogy szeretne velem négyszemközt beszélni. – Az irodámban vagy.

Figyelembe véve, hogy épp most hívta ezt a saját irodájának, nem pedig Williams nyomozóénak, elég érdekesnek találom ezt a fejleményt ahhoz, hogy azt tegyem, amit mond. Teret engedek neki, és figyelem, ahogy becsukja az ajtót. – A te irodád? – kérdezem.

– Én vagyok most a főnök – közli, és csípőre teszi a kezeit kék zakója alatt –, ezért minden iroda az én irodám – teszi hozzá. – És ezért minden iroda és ügy az enyém.

– Fiatal főnök vagy – jegyzem meg, meglehetősen biztos vagyok abban, hogy nincs több mint negyven éves. Legalább is ennyinek saccolom, és az enyhe vonalak a szemeinél, illetve az orra és szája körüli, alig látszódó ráncok látszólag megerősítik ezt.

– Keményen dolgoztam, mialatt odavoltál, látszólag pont annyira, mint te, Love ügynök. Ez nem egy FBI iroda. Mi a francért nem fordultál hozzám, mielőtt átvetted az ügyemet? – A hangja most már csattan, keményen követelőzik, korábban nem volt ilyen.

– Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a nyomozód vásári bazárrá tett egy helyszínt, most meg nem jelenik meg a nyomozáshoz? – vágok vissza. – Személyesen zacskóztam be olyan bizonyítékot, ami most hiányzik.

– Mi a francot jelentsen ez? Hiányzik?

– Úgy tűnik, itt senki sem tudja, hogy létezett, pedig még én adtam át Williams nyomozónak. Felelősségem átvenni az irányítást egy olyan ügyben, ahol abszolút, kibaszott inkompetencia és többszörös halál van.

– Már hat hónapja teszek rendet ebben a szerepkörben. Nem tudtál volna hozzám fordulni először, hogy esélyt adj nekem helyrehozni ezt?

– Ott feküdt a földön egy nő, aki épp akkor halt meg a karjaim között, miután elmentem arra a vásári bazárba beillő helyszínre, tehát nem. Azt tettem, amit a pillanat megkövetelt.

– Már felhasználtad a vásári bazár vonalat. Szedj össze egy új megnyerő irányt.

Nevetést tettetek. – Haha. Nocsak, milyen okos vagy. – Összepréselem az ajkaim. – Te akarod kezelni a saját csapatodat? Találd meg a hiányzó bizonyítékomat – mondom. Elkezdem kikerülni, hogy kimenjek a helyiségből, de megállok mellette az ajtó felé menet. – És szabadulj meg az olyan emberektől, mint Nelson Moser – teszem hozzá, Nelson egy sáros nyomozó, akit nemrég összekapcsoltam a Társasággal. – Amíg hozzá hasonló emberek vannak a közeledben, gyakran és gátlástalanul ki fogom szakítani az ügyeidet a kezedből. – Előrelépek.

Elkapja a karom. – Ne csinálj belőlem ellenséget, Lilah.

– Hmmm. Egy leheletnyi fenyegetés. Imádom azt a szart, különösen mikor rám emeled a kezedet. Igazán elbűvölő helyre repül ilyenkor az elmém. A fegyveredhez. Az én fegyveremhez. Le kellene játszanunk, vagy elengeded a karomat?

– Baszd meg, Lilah. – Grimaszol és elengedi a karomat. – Ez nem volt fenyegetés. – Megdörzsöli az állát és arrébb lép, teret engedve nekem. – Frusztráció volt. Próbálok rendet rakni és feltakarítani. Fel fogok takarítani.

– Jó – mondom, átadva neki a kártyámat. – Most már megvan a számom. Írd meg a számod.

– Most csinálom – mondja, és figyelem, ahogy beírja, majd pityeg a telefonom. Nincs semmi más, így nem mondok semmi mást.

Elhagyom az irodát, majd ezt az Isten háta mögötti helyet is pont olyan boldogan, mint mikor először léptem le. Mikor búcsút mondtam Rogernek azzal a tervvel, hogy sosem nézek vissza. Hirtelen azon tűnődöm, vajon ez az egész egy terv volt, hogy visszakerüljek az épületbe, ez a gondolat annyira nevetséges, mint az, hogy Williams nyomozó az Esernyős Ember.

Kilépek az őrsről egy hűvös, őszies szellőbe, ami átkozottul jól esik, mivel az iroda forró és ragadós volt, nyomorúságos helyzet kezdetektől a végéig. Megállok az ajtó oldalánál most már a nyomozásomra és a következő lépésre koncentrálva. Gyorsan eldöntöm, hogy biztonságban akarom tudni Mia barátját, és úgy is akarom gondolni, hogy nincs a gyilkos radarján. Ez azt jelenti, hogy ennek a Williams nyomozónak dolgozó, haszontalan bandának kell kikérdeznie, nem nekem. Más részről rajta kell tartanom a szememet. Úgy hiszem, ez áll a halottas ház biztonsági személyzetére és a tulajdonosukra is. Van ott egy kapcsolat. Tudnom kell, mi az. Van egy irodányi ember az őrsön, akikkel követtethetném ezeket az embereket, de az a probléma, hogy egyikükben se bízom. Senkiben sem bízom, de gyorsan visszavonom ezt az elméleti kijelentést.

Kane-ben bízom. Mindig is megbíztam Kane-ben. Én vagyok az, akiben nem bízom. Ő az, akit okolni akarok ezért a valóságért. Mindezen gondolatok hoznak el az Ötödik sugárúton elhelyezkedő irodájához. Kérek Kane-től még egy szívességet. A kérdés az: mit fog kérni cserébe?

18. fejezet

 

 

Fordította: Isabelle

 

 

Besétálok a Mendez vállalathoz és változatlanul néz ki, mint amikor legutoljára itt voltam, de miért is változna? Színtiszta luxus, úgy, ahogy Kane akarta, ahogy Kane megszabta, hogy legyen, és okkal. Ez az ő kastélya, a műve. Ő tette a Mendez Vállalatot a világ egyik legnagyobb olajvállalatává. Ezt drogügyletekből pénzelte? Talán. De fogta a pénzt, amit az apja befektetett, és nem számít mennyi nyomást helyeztem rá a kartellel való befolyása miatt, tudom, hogy ez a hely az ő gyereke. Tudom, hogy büszke arra, amit megteremtett. Ezért védtem meg mindig, ezért dühödtem be mindig, ha meghallottam, hogy valaki az apjáról pusmog. Eddig az estéig még nem fordult elő, hogy falba ütköztem és a másik oldala a kettős életéből az én életemnek a része lett. Átvágok az előtér fényes padlóján a recepciós pulthoz, ami passzol a szürke márványhoz. Fényes, magas hátú, barna kanapék és székek vannak tőlem balra, alattuk egy absztrakt sárgásbarnás színű szőnyeggel és egy tucatnyi lógó izzóval fölötte. Az asztal elé lépek, és várok, hogy a csinos szőke a pult mögött befejezze a hívást. Izgatottan int nekem, mert Cindy Newman nemcsak gyönyörű, hanem egy angyal is. Olyan szinten gyönyörű, hogy más talán aggódna, hogy Kane szeme megakad rajta, de tényleg nincs időm ilyeneken agyalni, és nem vagyok ennyire bizonytalan magamban. Ha Kane Cindyt akarná, akkor birtokolná. Csak engem nem fog. – El sem hiszem, hogy végre visszajöttél – mondja, amikor végre szabaddá válik. – Kane mondta, hogy talán benézel.

– Tudta? – kérdezem. Valószínűleg. Kane sem bizonytalan. – Tudta. Ez most… tudod… azt jelenti, újra együtt vagytok?

– Kane és én sok minden vagyunk. Mi – tudva azt, hogy az asztal mögötti kamerán Kane egy kicsit talán megszállottan néz, felpillantok a kamerára neki címezve, és hozzáteszem –, bonyolultak vagyunk.

Nevet. – Biztos vagyok benne, hogy hallotta ezt a választ, és te kimondottan tettél róla, hogy így legyen. Ti ketten valami mások vagytok.

Fogalma sincs. – Igen. Merre van?

– Az irodájában. Javasolnám, hogy felcsörgök neki, de mindketten tudjuk, hogy amúgy is bemész. Ennél nem vár kevesebbet.

Csörög a telefonja, én pedig megkerülöm az asztalt egy folyosó felé, ami egy lépcsősorhoz vezet. Kane szereti, ha emeletkülönbség van közte és bármilyen ellenség között. Ezt tudom, ez tény. Ennyit elmondott. Nem szereti a liftet, ami a börtönévé válhat. Az ő szavai, nem az enyém. Mert természetesen ő az apja fia, még akkor is, ha 100%-ig legitim volt, és mindketten tudjuk, hogy ez baromság, mindig célpont lesz. Mindig az apja fia volt. Az anyja halála bizonyítja, hogy ez egy valós probléma. Nem szeretem, hogy mennyire valós. Nem gondolok Kane-re sebezhetőként, de időnként eszembe jut, hogy ő is emberből van, még ha én nem is érzem, hogy én az vagyok. Elérem a lépcső tetejét és jobbra fordulok a folyosón. A városi titkárnője nincs az asztalánál és újra emlékeztetem magam, hogy ismerem Kane-t. Ez szándékosan történik. Ez az ember megpróbálja lehetővé tenni, hogy senki ne álljon az utamba, és hogy úgy érezzem, mintha az enyém lenne ez az iroda, oly módon, ahogy az övé. Hogy ide tartozom és hozzá.  És a francba is, működik.  Hiányzott az érzés, hogy ez a hely egy menedék, még ha Kane nem is volt itt, mert ez a hely ő. Hiányzott minden alkalom, amikor idejöttem, és elmeséltem néhány részletet arról az ügyről, amelyiken éppen dolgoztam, amíg ő meghallgatott és meghallotta. Nem kopogok. Kinyitom az ajtaját, nekem háttal állva találom, a városra néző ablakon néz ki, a drága szürke öltönye tökéletesen illeszkedett a széles hátára. Ez a hely, minden precizitásával tökéletesen passzol Kane-hez, és mégis valahogy az, hogy egy kartelt működtet, szintén passzol hozzá. De az igazság az, hogy a veszély szele sugárzik róla, amit úgy visel, mint egy második bőrt, csak még inkább vonzóbbá teszi számomra. Ez mindig is így volt. Valamilyen szinten ezt ő is tudja. Tudom. Nem szeretheted Kane Mendezt és utasíthatod el ezt a részét. Megfordul a belépésemre, a telefonja a fülénél, a meglepetés szikrája lobban a szemében, ami gyorsan tiszta vággyá és elégedettséggé válik. Nem látott a kamerán, nem tudta, hogy épp felfelé tartok, de akarta, hogy feltűnjek ma itt. És én megadtam neki, amit akart. De nem is érdekel. A beszélgetőtársával spanyolul beszél, és annyit kiveszek, hogy egy problémával birkózik, és nincs lenyűgözve. Becsukom az ajtót, átvágok a szobán, és mire hozzá érek befejezi a beszélgetést. – Probléma? – kérdezem. A szemei kissé összeszűkülnek. Még mindig meg van lepődve, amit úgy értelmezek, hogy nem sok ember váltja ezt ki belőle.

– Semmi, amit ne tudnék kezelni – mondja, de nem nyúl hozzám.

Ez mindent elmond. Visszafogja magát, a világaink közötti fal jelen van, és ez felbőszít. Az a fal mindig felidegesít. Ez azt jelenti, hogy a kartell üzleti tevékenységet folytat, és ő benne van ebben. A kezemet a mellkasára teszem, eltávolítom a láthatatlan védőréteget, amit közénk emelt. – Mondd el – sürgetem lágyan, a szemem találkozik az övével, és amit találok azt vártam: a férfi, aki nem menekülhet az apja fia kapcsolatból. – Kane...

– Ez nem egy olyan dolog, amiről beszélünk Lilah.

– Nem akarom, hogy ez így legyen. Nem ilyen módon.

Felemeli az egyik szemöldökét. – Nem így van, Love ügynök?

A harag gyorsan eláraszt, keményen és gyorsan és megbököm a mellkasát. – Nem olyan régen, eldobtam ezt a jelvényt. Meggyőztél, hogy vegyem vissza. Úgy sejtem, tudom, hogy valami megváltozott azon az éjszakán, és most úgy érzed, mintha szükséged lenne erre az elválasztó rétegre. Nos megkaptad. Mennem kellene. Egyértelműen elfoglalt vagy. – Megpróbálok elfordulni.

Megfogja a karomat és magához húz. – Ha azt mondanám neked, a kartell megölt valakit és nekem az utóhatásokkal kell megbirkóznom, akkor mi lenne?

– Ha elmondanád? Ez egy rohadt teszt, Kane? Így állunk?

– Válaszolj, Lilah!

– Azt kérdezném, mit kell tennem ahhoz, hogy megvédjelek, és azt tenném. És aztán elfenekelnélek, amiért egyáltalán belekeveredtél.

Elenged, kezeit a csípőjére teszi a zakója alá. – Bassza meg!

Elfordul tőlem az ablak felé, a feszültség végigfut a gerincén. Ez az erő és a hatalom embere és most fel van zaklatva és szenved.

– Beszélj hozzám, Kane – lépek mellé. Megdörzsöli az állát és rám néz.  – Tudod, hogy van egy kötelékem, amit nem tudok megszakítani.

– Család – mondom.

– Igen. A csodálatos család. Nem akarom ezt a szart a küszöbömön, és rohadt biztos vagyok abban, hogy a tieden sem, de Mendeznek születtem. Mindig Mendez leszek.

– Tudom, hogy ki vagy. Nem tudsz ettől megvédeni.

– Már hogyne tudnálak, és meg is teszem.

– Akkor kijavítalak. Nem tudsz megvédeni ettől a kapcsolattól, és attól, hogy te meg én újra mi legyünk.

Újra megfogja a karomat és hozzám lép, a lábaink összesimulnak, a hangja ellágyul – Szóval ez az, amit csinálunk, Lilah, újra együtt vagyunk?

– Nem tudom, mit csinálunk.

A szemei megvillannak. – Akkor magam fogom megoldani a problémáimat. – Elenged. – A magam módján.

– És ez mit jelent?

– Tudod, hogy mit jelent. Tudod mit csinálok, amikor a dolgok rosszra fordulnak. Megoldom a dolgokat, Lilah.

Nem a kartellről beszél. Arról beszél, hogy elásta a testet miattam. – Oldd meg velem!

– Amikor úgy döntesz, hogy velem leszel, Lilah, mikor tényleg velem leszel, tudasd velem. Addig is, magam fogom megoldani. – A telefonja csörög, és kihalássza a zsebéből. – Ezt fel kell vennem.

Ott állok és hallgatom, és a francba is, nem csak hogy spanyolul beszél, hanem kódolva is. Elkezdek azon agyalni, miért nem szereti a lifteket az irodája közelében. Elkezdek róla, mint emberről agyalni. Leteszi, hozzálépek, a kezem a csípőjén a zakója alatt.

– Ki lőtt le kit?

– Lilah...

– Francba Kane! Ne zárj ki! Az emberek meghalnak a családodban. Az apádat meggyilkolták. Valaha is belegondoltál már abba, hogy ez szaggat darabokra engem? A nyomorult neved? Nem az, hogy ki, vagy mi vagy, hanem hogy meghalhatsz!

– Te gyilkosokat üldözöl, Lilah. Azt hiszed, ez könnyű számomra?

– Ne tereld vissza rám. Mondd el, hogy mi folyik. Ne akard, hogy behúzzak neked, hogy kitaláljam, mert megteszem, és...

Megcsókol, ezzel elhallgattatva, és nos, szép szóval kifejezve zihálva hagy, amikor azt mondja. – Senki nem fog megölni, csak te.

– Ez nem elég. Beszélj, Kane!

Az álla megfeszül. – Vérdíj van a nagybátyám fején, és ha meghal...

– Te öröklöd a kartelt.

– Bonyolult lenne. Most gondoskodnom kell néhány dologról a te jelenléted nélkül, hogy megvédjelek. – Megsimogatja a hajam. – Mi van az Esernyős Emberrel?

– Ennyi? Mi történik az Esernyős Emberrel?

– Engedd el, Lilah...

– Nem.

– Mi történt az Esernyős Emberrel?

Francba, nem enged kibontakozni. Hidegen. Keményen. Ellentmondást nem tűrően. El kell engednem, mert ismerem őt. Az, hogy most elkezdem nyomni, sehova sem vezet, és arra az egy helyre kell fókuszálnom, ahol eredményeket kapok. – Esernyős Ember – ismétlem, tudtára adva, hogy átengedem neki a gyeplőt és témát váltok. – Érthető okokból senkiben sem bízom az igazságszolgáltatásból. Kölcsönkérhetem Jayt és néhány embert egy kis megfigyelésre?

– Átküldöm neked Jay számát, így meglesz a telefonodon. Most merre akarod? Szólok neki, hogy menjen hozzád.

– Majd lerendezem Jayt. – Megfogom a nyakkendőjét. – Csak kurvára maradj életben.

– Újra itthon vagy, Lilah. Megmondtam neked, nem megyek sehová. – A levegő megáll a történetünkkel és egymás felé hajolunk, de a rohadt telefonja újra csörög.

– Vedd fel – mondom, a tenyerem a mellkasán. – Tüntesd el ezt a problémát. – Megcsókol.

– El fogom. – Elutasítja a hívást, és küld egy üzenetet, és a telefonom azonnal jelez. – Ez Jay száma. – A telefonja újra csörög. Mutatom neki, hogy vegye fel, és az ajtó felé megyek. – Lilah – kiált utánam, ahogy a kilincsért nyúlok. Megfordulok, a kezét a hallgatón tartja, de nem kell feltennie a kérdést. Tudom, hogy mit akar, és válaszolok, mielőtt megszólalna. – A Purgatóriumban leszek. – A Purgatórium az irodám a lakásán. A szemei felmelegednek erre a tudásra.

– És visszatértem, Kane. – Ezzel kinyitom az ajtót és elmegyek.