19. Fejezet

 

19. fejezet

 

 

Fordította: Lilith

 

 

Jayjel a sarkon lévő kávézóban találkozom, egy asztalnál, ami szintén a sarokban van. – Love ügynök – üdvözöl, leülve velem együtt. – Hallom, most már magától kapok utasításokat, de a biztonsága mindenek felett áll.

Kane. Az az átkozott ember. – Kane biztonsága a legfontosabb. Mi a fene van vele?

Közel hajol. – Igazán nem tudom, miről beszél.

– Kurvára tudja. Ne akarja, hogy a hajánál fogva hozzávágjam ehhez az asztalhoz.

– Elmondja magának, amiről úgy akarja, hogy tudja.

– Le fogom csukni magát.

– Meg fog ölni engem – vág vissza. – A bilincseket választom.

– Kane nem fogja megölni.

– Ha nem hiszi el, hogy az az ember megöl, akkor nem tudja, kivel kefél.

– Nem fogja megölni magát, amiért velem beszél – helyesbítek.

– Nem – ért egyet –, de az élete veszélyeztetéséért megtenné, és ha bevonnám az üzletébe, az veszélyeztetné az életét. Bármit, amit megtud, azt tőle tudja meg, nem tőlem.

– Nézze, seggfej…

– Hívjon, aminek akar, Love ügynök, de láttam magát dolgozni, és mint olyan, tudom, maguk ketten miért illenek össze. És azt is tudom, hogy ha bármi is történik magával, sokkal rosszabbul válaszol, mint a nagybátyja.

Sokkal rosszabbul válaszol, mint a nagybátyja. Ez nem pontosan az, amit Kane múlt éjjel mondott nekem, de elég közeli. Az, hogy ez az ember is belátja ezt, elárulja nekem, amit mindig is tudtam. Kane sokkalta veszélyesebb, mint amit valaha is engedett meglátnom. – Maga a földön tartja – folytatja. – Én pedig életben tartom magát mindannyiunk érdekében.

Közelebb hajolok. – Ha az utamban áll, vagy tönkre teszi a nyomozásom, magam ölöm meg. És nem kell kétszer megpróbálnom. Elsőre is menni fog.

Felkunkorodik az ajka és felnevet. – Maga tényleg egy ribanc. Ezt hallottam magáról. Tetszik. Maga tetszik nekem. Mire van szüksége tőlem?

– Pár gyanúsított megfigyelésére. – Beszélek neki Mia pasijáról és mindkét nő munkahelyéről, illetve a biztonsági cég teljes személyzetéről. – Most van szükségem erre, ma este. Ki kell majd kérdeztetnem ezeket az embereket. Szeretem figyelni, ahogy vergődnek egy kicsit, mielőtt ez megtörténik.

– És mi tartja vissza Williams nyomozót attól, hogy megelőzze magát?

– Eltűnt – mondom. – Dolgozom egy elektronikus nyomkövetésen. A többit majd később. Menjen. Intézze el ezt.

– Odamegyek, ahová maga is.

– Odamegy, ahová a gyilkos is.

– Nekem úgy tűnik, a kettő ugyanaz. Maga odamegy, ahová ő is. – Feláll. – Maga nem fogja tudni, hogy ott vagyok, és ő sem fogja tudni. Amíg halott nem lesz. – Elindul az ajtó felé.

Igaza van. Odamegyek, ahová a gyilkos megy, de csak mert a gyilkos vezet oda engem. Ha ez igaz, és úgy hiszem, hogy igaz, hamarosan újra gyilkolni fog, és biztosítja, hogy ott legyek a bemutatón. Nekem kell megtalálnom őt először. Elgondolkozom ezen néhány pillanatig. Vajon ha előadok egy hajtóvadászatot, azt kihívásnak veszi, vagy bujkálásra készteti? Azokra a gyilkosokra gondolok, akik után nyomoztam és elkaptam, sok van belőlük. Mindannyian figyelmet akartak. Bármit megtennének, ami csak szükséges ahhoz, hogy megkapják ezt a figyelmet. Amennyire el akarok menni a Purgatóriumba, hogy gondolkozzak, annyira muszáj némi figyelmet szentelnem az Esernyős Embernek, mielőtt kiköveteli azt valaki más meggyilkolásával.

Így tehát megkérdezem magamtól: mit akar most tőlem?

Könnyen jön a válasz.

Azt akarja, hogy Williams nyomozó után kutassak. Tic Tacot tárcsázom. – Háromszor hívtalak – mondja. – Miért van az, hogy te figyelmen kívül hagyhatsz engem, de én téged nem?

– Mondasz ilyesmit Mike-nak? Mert ha ezt előadod Mike-nak, akkor elkeseredettnek fogsz tűnni, és dob téged. Mivel keresi a kenyerét Mike?

– Elég annyit tudnod Mike-ról, hogy ő nem udvariatlan. Ő visszahív. Te nem.

– Disznóvér feltakarításával voltam elfoglalva – mondom, bár tényleg fogalmam sem volt arról, hogy hívott. Kane-nel voltam elfoglalva. – Miért hívtál?

– Mert mondani akartam valami fontosat.

– Akkor mondjad.

– Williams nyomozónak volt egy fiatalkori priusza – közli. Megölte a mostohaanyját.

– És nyomozó lett – mondom. – Hogy a francba történt ez?

– Számtalan papírmunka, névváltoztatás, és egy haver haverja, aki a megfelelő embereket ismerte. Úgy hangzik, mintha tudnád, ki a te gyilkosod. Ez nem olyan bonyolult.

– Kivéve, hogy nem ő az.

– Ő az – mondja. – Őrült ember.

– Nem ő az. Küldd el nekem a címét. Odamegyek. És mi a helyzet a családdal, barátokkal, exekkel?

– Az anyja egy idősotthonban van. Az apja halott. Nincsenek testvérek. Van párja. A neve Ralph Redman. Védőügyvéd, és ezt kapd ki: nagyvadakról vannak fotói, amiket vadászat közben lőtt. Például egy tigrisről és egy elefántról.

– Tudná, hogyan vágjon le egy malacot azért a vérért – mondom.

– Várj! Korábban már emlegettél egy disznót. Sosem fejezted be azt a gondolatot. Milyen malac?

– Gondolom, nem tudsz mindenről. Meg fogod tudni, de komolyan, tudsz arról, hogy Williams eltűnt, és nem meséltél nekem az állatgyilkosról?

– Milyen malac, Lilah? – Ingerültnek hangzik.

– Csak ne olyan hevesen! Disznóvér volt az első tetthelyen. Küldd el nekem az állatgyilkos címét, a fotóját és bármi mást, amire szükségem lehet.

– Kész. Most már megvan neked, és ma a bíróságon van. Egy kukkolót képvisel. Az a fajta hátborzongató fickó.

Ő is lehetne, de még mindig nem stimmel. Túl nyilvánvaló, mintha erre kellene következtetnem, de ennek a nyomnak az üldözése talán eléggé elszórakoztatná az Esernyős Embert ahhoz, hogy késleltessünk egy másik gyilkosságot. Megszakítom a vonalat Tic Tackal, és lebámulok a fotóra, amely egy tisztességesnek tűnő, gondosan nyírt, szőke hajú férfit ábrázol. Pittyen a telefonom egy Tic Tactól jövő üzenettől: Gondolom, végeztünk?

Így válaszolok: Meg kellett ölnöm valakit. Jelenleg a mocskot takarítom.

Másik üzenet érkezik a telefonomra, de ez nem Tic Tactól jött, hanem Rogertől: Még mindig várom az aktádat. Megkaptad az enyémet?

Az üzenetet bámulom. Akarom az aktáját, de nem lelkesedem a Rogerrel való osztozkodásért, és nem azért, mert ő Roger, hanem inkább az osztályon belüli korrupció miatti aggodalmam miatt. Roger régi vágású. Közel áll a hosszú ideje szolgálókhoz, és általában úgy gondolja, hogy a legtöbb ember alatta van. El tudnám képzelni a Társaság tagjaként.

Egyelőre ez egy jó kifogás arra, hogy elkerüljek egy embert, akit nem akarok látni. Visszaírok neki: Még le kell ülnöm megcsinálni az aktát, Williams nyomozó eltűnt. Majd este többet mondok. Épp egy megbeszélésre megyek be.

Készülök megnyomni a küldés gombot, de újra átgondolom. Kitörlöm a Williams nyomozós részt, de nem tudom megmondani, miért. Az ösztönöm csakúgy azt súgja, hogy ezt hallgassam el. Megtalálom Houston számát az üzenetben, amit küldött nekem, és felhívom. Nem válaszol, így hagyok egy üzenetet.

Roger nem válaszolt az üzenetemre. Ennek örülök, de a hallgatása nem fog sokáig tartani. Roger sosem vonul vissza, és ebben az esetben felhasználta a gyilkos, célkeresztbe került, mint én. Ha nem kapom el ezt a gyilkost gyorsan, megjelenik Roger, a szemembe bámul, véleményt alkot és ítéletet mond.

Felállok, hogy távozzak, és mintha ez az ember meghallotta volna, megrezzen a telefonom, üzenetem érkezett, és bassza meg, Roger az: Elkaptuk az emberünket itt. Visszajövök.

Hányni akarok. Lerakom a telefonom, de továbbra is az üzenetre bámulok. Visszajön. Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! Veszek egy levegőt, benyúlok a helyszínelő táskámba, és kihúzok egy fényképet rólam és Kane-ről, megfordítom a vonásokhoz, amiket a hátoldalára húzgáltam. Egy vonás minden gyilkossághoz, amit megoldottam az óta az éjszaka óta. Ezt fogja látni Roger, a profilozót, aki elkapott több száz gyilkost. Nem a profilozót, aki egy gyilkos. Nem a profilozót, aki könnyedén gyilkolt. Nem a gyilkost, aki tudja, hogy újra meg tudná tenni. Az egyetlen ember, aki meglátja ezt a részemet, az Kane. És ő az egyedüli, aki valaha is meglátja azt.