3. Fejezet

 

3. fejezet

 

 

Fordította: Lilith

 

 

– Csakhogy tisztázzuk – mondom, a szoba felé intve. – Egy olyan szobában állok, ami úgy néz ki, mint egy B-kategóriás film jelenete, ami részben horror, részben pornó. – Feltartom az egyik kezem. – Nem mintha ezek közül bármelyiket is nézném… csak hallottam, és azt mondod nekem, hogy a ráadás hab a tortán az, hogy ez a vér nem az áldozathoz tartozik?

– Ez az egész lényege általánosságban – erősíti meg Beth.

– Ha ez nem az ő vére – mondom –, akkor kinek a vére?

Beth felemeli kesztyűs ujjait. – Pontosan.

– Pontosan? Nem ez a pontos válasz a kérdésemre.

– Pontosan ez volt a jó válasz, mert pontosan ez a kérdés. Kinek a vére? Vagy talán annak kellene lennie az igazi kérdésnek, hogy hol van a másik test? Ugyanis még senki sem élte túl ennyi vér elvesztését. Kell lennie egy másik testnek.

Elfintorodok, és kimondom a legmegfelelőbbnek gondolt dolgot, amit mondhatok ebben a pillanatban: – Bassza meg!

– Elnézést a szóhasználatért – szól előre Beth –, de igen, bassza meg!

– Azt mondtad az előbb, hogy „elnézést a szóhasználatért”? Hány éves vagy te? – bámulok rá pléhpofával.

Szemmel láthatóan kínosan érzi magát. – A szüleimmel töltöttem a hétvégét. Néha rettegek attól, hogy az anyámmá válhatok.

– Kellene. Aggódom érted. – Szemügyre veszem a padlón fekvő nőt, és azonnal abbahagyom a Bethszel folytatott beszélgetést. Ez a nő – bárki is legyen – sohasem fogja újra látni se a szüleit, se a testvéreit, se a barátait, se senki mást. – Ki ő?

– Mia Moore – mondja Beth. – Huszonnyolc éves. A visszavonult, ámbár sikeres modell, aki a divatszakmában dolgozott egy nagyhatalmú reklámcégnél.

– Mia Moore – ismétlem meg, kesztyűs kezemmel megérintve a kezét ott, ahová az, az esernyőt tartva be lett állítva. Ez a hatalomról, a dominanciáról szól. Ezt olyasvalaki művelte, aki sosem érzi magát eléggé olyan jól, mint mindenki más. Valaki, aki úgy érzi, keresztülnéznek rajta. – A halál oka? – kérdezem Bethre nézve.

– Meghatározásra vár.

Figyelembe véve Beth többévnyi tapasztalatát, ez mindent elárul, amit tudnom kell. A válasz nem nyilvánvaló, de bízom abban, hogy kitalálja. – Megerőszakolták?

Elvékonyodnak az ajkai. – Mindössze annyit tudok most neked mondani, hogy nincs megkötözés, sem pedig egyértelmű dulakodás.

Ami azt jelenthetné, hogy ismerte a gyilkost, vagy túlságosan félt küzdeni, ami viszont azt jelentheti, hogy benne volt egy fegyver, vagy családja ellen irányuló fenyegetések. – Mit tudunk a magánéletéről?

– Nem teszem fel azokat a kérdéseket. Olyan vakon szeretném belevetni magam a kezdeti vizsgálatba, amennyire csak lehetséges. Jobban szeretem még azt sem tudni, amit már tudok ezen ügy kapcsán.

Gyorsan bólintok felé. – Megértettem. – Végigkémlelem a szobát, és vizuálisan is megerősítem, amit épp most mondott nekem: nem volt dulakodás. Minden a helyén van, semmi sem tűnik rendkívülinek. – Itt halt meg? – kérdezem.

– A testen látható hullafoltok alapján igen, de majd megerősítem, amint elvégzem a hivatalos vizsgálatot.

– Én is részt veszek a boncoláson. – Megpróbálok elhárítani bármi kérdést, amit esetleg feltenne arról, hogy miért vagyunk itt mindketten, kérdéseket, melyeket jobb valahol máshol megbeszélni. – Itt lesz az ideje kettőnknek, hogy beszélgessünk.

– Igen – mondja, de okos ember létére azt választja, hogy figyelmen kívül hagyja a nyilvánvaló kitérésemet. Lehalkítja a hangját. – Miért vagyunk itt mindketten, Lilah? Valami nem stimmel. Mi ez?

– Egy kibaszott fekete lyuk – mondom –, ahol elvérzünk, ha nem vagyunk óvatosak. – Mert ez az igazság. Ez, a kettőnk ittléte, egy figyelmeztetés, és elég nagyhatalmú ellenséget szereztem mostanság ahhoz, hogy komolyan vegyem. – Emiatt fogunk normálisan viselkedni, és beszélünk később.

– Néha igazán meglennék az őszinteséged nélkül – csattan fel Beth, helyére húzva a maszkját. Mindegy. Morcos lehet, amíg csukva tartja a száját, így cserébe életben tarthatom őt.

Felállok és elkezdem egy olyan szobának az alaposabb átvizsgálását, amely igazán rideg a maga alapvető, steril természetében. Még az átkozott zsebkendős doboz is tökéletes párhuzamban áll az egyetlen éjjeliszekrényen. Hívogat egy fehér, fából készült komód; kihúzok egy fiókot, majd egy másikat. Egyiket a másik után, átnézem őket, és olyan extrém mértékben tökéletesen hajtogatott és elrendezett ruhadarabokat találok, hogy úgy döntök, Mia valamilyen szinten kényszeres volt, ami lehet, hogy egy valamiféle fiatalkori bántalmazásból jött, de lehet, hogy nem. A bántalmazás egy bántalmazóhoz vezet. Némelyek esetleg úgy gondolják, hogy a vér azt jelenti, a gyilkosnak nem lehet kényszerbetegsége, de én nem gondolom így. A vér része egy tökéletesen festett vászonnak, én csupán nem értem a tökéletességét.

Még.

Előhúzom a táskámból a megbízható fényképezőgépemet, azt, amelyiket az olyan szélmalomharcnak tűnő tetthelyeken használok, amilyen ez is; amellett, hogy megőrzöm azokat a bizonyítékokat, melyeket ezek az idióták talán elpusztítanának, és a képek „lövése” megakadályoz abban, hogy ezeket az említett idiótákat lőjem le. És miközben az utóbbi sokkal kielégítőbb lenne, ahogy egy kétliteres fagylalt elfogyasztásának esetéhez hasonlóan, kedvére téve a belső démonnak, amely azt mondja: „tedd meg”, mindez következményekkel járna. Amely visszavezet a képekhez. Összeráncolom a szemöldököm, az elmém próbál megfogni valamit, amit nem igazán érek el. A gondolataim visszaugranak az egyik első esetemhez, amelyen Rogerrel együtt dolgoztam. Brooklynban voltunk, és a gyilkosság helyszíne feketére volt festve. Roger előre tudta, hogy a festék egy titkot rejtett. Tudta, hogy van egy üzenet valahol abban a festékben, és igaza volt.

Lepillantok a fényképezőmre. Egy olyan történetet hoz létre, melyet később vizuálisan tanulmányozhatok, mégpedig úgy, ahogy a gyilkosunk megalkotott egy történetet ebben a szobában számomra, és épp most tanulmányozom és próbálom megfejteni. Mi van, ha a vérfröcskölés nem olyan felfordulás, ami túldramatizálja a tetthelyet? Mi van, ha ez egy jól összerakott történet?

Belökve a fiókot felemelem a fényképezőgépet, és legalább ötven képet készítek a falakról, körbejárva és fényképezve, majd megint körbejárva és fényképezve. – Végzett itt?

Williams nyomozó hangjára a tekintetem az ajtó felé ugrik, ahol áll, még mindig átkozottul fontoskodó ahhoz, hogy ne vegyen fel egy kezeslábast. – Be kell hoznom a csapatot, hogy bezsákolják a bizonyítékot – teszi hozzá.

– Várhatnak – mondom, miközben a figyelmem a velem szemben lévő falra irányul, és észreveszem, amit már észre kellett volna vennem ezelőtt. A fröcskölési minta megáll egy tökéletes vonalban néhány ujjnyival a saroktól. Az a vonal nem véletlen. Felnézek, majd le, ahol észreveszek valamit beszorulva a szőnyeg és a fal közé.

– Love ügynök – az illetékes kurva felcsattan, de nem veszek róla tudomást. Ezt teszem a kurvákkal. Nekem működik.

Közelebb megyek ahhoz a falhoz és letérdelek, lecserélve a fényképezőmet egy csipeszre és egy zacskóra. Odahajolva megvizsgálom a tárgyat, amit felfedeztem, és kihúzok egy elszívott csikket a lyukból, ahol a fal nem igazán találkozik a szőnyeggel. Egy Marlboro. Ugyanaz a fajta, amit a mentorom szív. Nincsenek véletlen egybeesések. Ez nem véletlen. Ez egy üzenet. Ez egy figyelmeztetés.